https://soundcloud.com/user-829209489/tisztelet

A személyközi kapcsolatainkban érzékelhetünk különböző érzelmi távolságokat. A családtagokkal, régi barátainkkal, a párkapcsolatunkban, lakótársi övezetben közvetlenebb viszonyt ápolunk egymással, mint ismerőseinkkel. Ez a közvetlenség egy megengedőbb kapcsolatot is jelent. Ugrathatjuk egymást, őszintén beszélhetünk az érzéseinkről, elmondhatunk olyan dolgokat, amiket másoknak nem. Kellő empátia mellett megfogalmazhatunk egymásról véleményt, adhatunk segítő tanácsokat. Ettől a bizalom is mélyül a két fél között, mely tulajdonképpen a határaink fokozatos lebontását is jelentik. A mélyebb kapcsolatainkban általában a sebezhetőségünket, esendőségünket is felvállaljuk, mert bízunk abban, akit szeretünk. Bízunk abban, hogy vigyázni fog ránk.

A páncélzatunkon belül, az érzelmi világunk bizalmas terében tartózkodó személyek azonban nem mindig érzékelik, hogy mennyit engedhetnek meg maguknak a másikkal szemben. Ebben a bizalmas térben létrejöhetnek nézeteltérések, bántó kritikák. És bármilyen fura, a szorosabb kapcsolatainkban sokkal parázsabb és bunkóbb beszélgetések, illetve cselekedetek képesek kialakulni, mint ha egy ismerőssel kerülnénk konfliktushelyzetbe. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akit szeretünk, attól rosszabbul esik a bántó magatartás.

A családtagok, szülők és testvérek - jobb esetben - eleve egy olyan kapcsolatrendszerben élnek egymással, ahol már számtalan vitás helyzet és békefolyamat lezajlott. De nem mindegy, hogy hogyan! A vitakultúra elsajátítása és fejlesztése családon belül is fontos kompetenciakészséget jelent.

A bizalmi térben, bizonyos konfliktushelyzetekben képes regresszívvé válni az egymás érzéseit tiszteletben tartó magatartás. De vajon a békés együttélés érdekében mi magunk hogyan tudjuk meghatározni, és pontosan a másik tudtára adni, hogy meddig mehet el? Szükségünk van arra, hogy a mindent megengedő szereteten belül is kijelöljük a saját érzelmi határainkat, hiszen a sérülékeny pontjainkat egyedül mi magunk ismerjük igazán.

Mit jelent pontosan a határaink lebontása? És mit is jelent az egymás iránti tisztelet?

Mindezekről Dr. Nagy József pszichológust kérdeztem meg. Ebben a témában most az ő gondolatai következnek.

Nem a határainkat bontjuk le, hisz akkor védtelenekké válnánk a környezetünkben élő, velünk kapcsolatban lévő emberekkel szemben, hanem beengedünk másokat, e határokon belülre. Kiket csak éppen hogy, kiket bentebbre, vannak, akiket egészen közel. Megnyitjuk a kapukat. Ha közel engedek valakit magamhoz fizikailag, érzelmileg az azt jelentheti, hogy határon belülre engedem, hagyom, hogy jobban megismerjen, hogy osztozzon velem bajomban, bánatomban, örömömben, bele lásson a mindennapjaimba, megosztom vele gondolataimat, érzéseimet stb. De ez véletlenül sem jelenti azt, hogy lebomlottak a határaim. Sőt!

A viták, a nézeteltérések, a konfliktusok tapasztalataink alapján miért lehetnek hevesebbek egy közeli ismerőssel, egy baráttal, egy hozzátartozóval, egy rokonnal, családtaggal szemben? Miért engedek meg többet magamnak ilyen helyzetekben?

A konfliktus nem más, mint nézetkülönbség érzelmekkel és indulatokkal. Ott alakul ki, ahol a kapcsolat és a kötődés sérül, megszakad. Ez egy veszteségélmény, mely feszültséget, érzelmeket és indulatokat generál. Ezeket a feszültségeket nagyon nehéz és nem is egészséges magunkban tartani, le kell, hogy vezessük, ki kell, hogy adjuk magunkból. Ennek megvannak a szociálisan elfogadott, hatékony formái. Amikor ezek a feszültségek elérnek, egy bizonyos szintet agresszívvé válik az ember. Nem feltétlenül fizikailag. A verbális agresszió is agresszió. Egy rossz megjegyzés, egy intrika, egy beszólás, a negligálás, a felemelt hang, vagy pont ellenkezőleg a hallgatás akkor, amikor pont beszélnünk kellene, és még sorolhatnánk, mind, mind agresszív megnyilvánulások.

Az agressziónak viszont megvan az a rossz tulajdonsága, hogy az mindig a legkisebb ellenállás irányába megy el. Kik azok, akik számunkra a legkisebb ellenállást tanúsítják? A gyengébbek, az elesettebbek, akik függenek tőlünk (beosztottaink, alárendeltjeink) és természetesen rokonaink, családtagjaink, szeretteink, gyermekeink, azok, akik elnézik nekünk, hogy agresszíven reagálunk, agresszívebben, mint másokkal szemben. Kibírhatatlanok, indulatosak, bunkók vagyunk velük. Elnézik, tűrik ezt, mert szeretnek bennünket és mindent megtesznek, hogy a kapcsolatunk velük továbbra is fennmaradjon. Arra azonban nagyon kell ügyelnünk, hogy ne feszítsük túl a húrt, ne éljünk vissza szeretteink, rokonaink, testi-lelki jó barátaink türelmével, szeretetével. Mert ha már ők is elfordulnak tőlünk, akkor megesik, hogy magunkra maradunk.

Köszönöm Dr. Nagy József pszichológus válaszát!

További szép napot kívánok!

2016.12.09./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Sebők Álmos/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna