(Hanganyag: a Civil Rádió archívumában.)

Elterjedt gyakorlattá vált, a betegségeket valamilyen pszichés eredetű problémára visszavezetni. Nemcsak bizonyos gyógyítók törekednek rá, hanem a hétköznapi beszédben, a médiában is sokszor találkozhatunk ezzel. De ez vajon, hogyan hat személy szerint arra, aki bármilyen tartós betegséggel, fájdalmas állapottal küzd? Ez lesz a ma reggeli pszichokapszula témája.

Amikor valakinél felállítanak egy orvosi diagnózist, vagy pont, hogy nem találják a kiváltó okot, olyankor szinte kizárt, hogy az illető ne fusson bele valamilyen pszichés eredetű, lelki aspektust feltáró elemzésbe, amit összefüggésbe hoznak az ő testi tüneteivel. Az odáig rendben is van, amikor egyéni belátás szerint keressük gyógyulásunk lehetőségeit, és adott esetben mi magunk akarjuk a saját lelki életünket a középpontba helyezni.

Azonban a környezetünktől gyakran szoktuk hallani azt a vélekedést, hogy:

Ez bizony pszichésen van.

Tartsunk önvizsgálatot.

Sokszor a beteg saját maga kezdi önmagát hibáztatni, hogy mit rontott el, mi nem stimmel vele. Ez további lelki terhet róhat rá, pedig nem ez volt a cél. Gyakran segítő szándék húzódik meg a tanácsok mögött, viszont megesik, hogy ezzel ellentétesen hibáztatunk.

Bárkinél előfordulhat valamilyen tünet, és van, akinél tartósan is fennállhat egy adott betegség, hiszen evidens, hogy használjuk a testünk meglévő funkcióit, idővel azonban ezek teljesítménye csökken. Persze most sokan mondhatják azt, hogy igen számít egy betegség kialakulásában az érzelmi megterhelés is. És egyébként valóban hasznos dolog önvizsgálatot tartani. De nem is ezt szeretném főként a fókuszba helyezni, hanem inkább az érdekelt, hogy ha kijelentjük egy másik ember számára, hogy ő tehet a problémájáról azáltal, hogy valamilyen pszichés-lelki okot, vagy személyes tulajdonságot vélünk a háttérben felfedezni, - azzal vajon segítünk-e neki? Sokat számít, hogy hibáztató kontextusban tesszük-e mindezt? Például egy rákbetegséggel küzdő embernek nagyon nehéz lehet a saját küzdelme.

Vajon mennyi igazság van abban, hogy a testi betegségeknek pszichés, lelki eredetű oka van? És mit tud kezdeni ezzel az információval a paciens? Hogyan érintheti, amikor hibáztatják?

Ezekről a nehéz kérdésekről Soltész Krisztina pszichológust kérdeztem, akinek az egyik fő szakterülete a meddőség, mely szintén egy megterhelő probléma. Most az ő meglátásai következnek:

Valóban sokszor lehet hallani, azokat a fejtegetéseket, hogy ha pl.: fáj a torkom, akkor az azzal áll kapcsolatban, hogy nem tudok kimondani valamit, ami engem nyomaszt. Vagy ha fáj az alhasam, akkor a nőiségemet nem tudom megélni. És még sorolhatnánk ezeket az összefüggéseket. Alapvetően ezek az állítások nem helytállóak, mert nem az ok betegít meg. Már több pacienssel találkoztam, aki kapott olyan visszajelzést, ami a személyiségére vonatkozott. Főként meddőséggel küzdő nőknél látom, hallom ezt. Például: egy paciensem elment egy kineziológushoz, aki azt mondta neki, hogy azért nem jön össze a baba, mert ő szigorú anya lenne.

Ez áldozathibáztatás, és nem csak ez az eset az, hanem mindegyik, amikor egy segítségre szorulót ilyen módon felelőssé tesznek.

Eredendően genetikai hajlam húzódik meg egy-egy már kialakult testi betegség mögött. Annál is jelentkezhet, aki szorongóbb és annál is, aki kiegyensúlyozottan él. Természetesen az elfojtott, és ki nem fejezett érzelmek képesek stresszt okozni, ez teremt egy fiziológiás környezetet, és a genetikai hajlamunk révén a stressz manifesztálódhat valamilyen testi tünetben. Kialakulhatnak pszichoszomatikus problémák is. A pszichológus abban tud segíteni, hogy a traumáját megfejlődje a paciens, hogy csökkentse a terhet, és a stresszállapot megszűnjön.

Abban az esetben, amikor például az emberek pszichés-lelki okot kezdenek keresni egy-egy betegség mögött, olyankor a kontroll illúziójáról beszélhetünk. Hiszen eszerint én magam leszek a betegségem kiváltó oka, és ekkor én leszek az, aki tud változtatni rajta. Úgy érezhetjük, hogy a kezünkben lehet az irányítás. Ez eredményez egy kontroll élményt, és a bizonytalanság érzése megszűnhet.

Amikor egy kívülálló személy hibáztatóan fogalmaz, olyankor szintén a kontroll funkcióról beszélhetünk. Ez esetben a hibáztató fél, azt gondolja, hogy mivel ez a másikkal történt meg, akkor ez a másik hibájából ered. Úgy hiszi, hogy egy felismert hiba vagy „tudás” ismeretének a birtokában áll, és ez biztonságot jelent a számára. Tehát, aki hibáztat, azt gondolja, hogy ugyanez vele nem történhet meg.

Sokkal empatikusabb reakció lehetne, ha inkább kifejeznénk együttérzésünket. Ezt megtehetjük úgy, hogy nem formálunk semmilyen véleményt, vagy úgy is, hogy a támogatásunkról biztosítjuk a másikat, hogy vele vagyunk, és ránk számíthat.

Köszönöm Soltész Krisztina pszichológus válaszát!

Szép napot mindenkinek!

2016.09.30./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata és Péterfi Ferenc/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna