https://soundcloud.com/user-829209489/onismeret_feldmar-andras

Manapság nagyon sokan érdeklődnek a pszichológia iránt, mert egyrészt nagyon érdekes tudományterület. Másrészt, mert az emberek szeretnének önmagukhoz útmutatást kapni. Felfedezni azokat a gondolatokat, amik segíthetik megérteni saját és mások indíttatásait, viselkedését. Amiatt is vágynak az irányjelzésre, hogy az életük, a kapcsolataik miért alakult úgy ahogy. Vagy vannak, akik a gyereknevelés terén motiváltak valamilyen hasznos tanácsot kapni. Mindebben az a közös, hogy a jelenségek, mások és önmagunk mozgatórugóit szeretnénk világosan látni, és hasznosítható tudást kapni a pozitív végkifejlet érdekében.

Talán már sokat ismételt dolognak tartjuk azt az örökérvényű Freud-i gondolatot, hogy a személyiségünk szerkezete három részből áll. Ösztön énből, az énből, és a felettes énből. Ezek közül a felettes énünket emelném ki, melyet a nyelvsajátosságból is kifolyólag, nevezhetünk a saját főnökünknek. Hiszen ez a részünk – felettes énünk - dönt arról, hogy hogyan tudunk helyesen cselekedni. Emellett pedig rendelkezünk a tudattalannal, vagy másik elnevezésében: a tudatalattinkkal. Számomra ez a felosztottság egy én-hierarchiát állít fel, és azt feltételezem, hogy nem véletlen a folytonos belső párbeszédünk saját magunkkal, hiszen szinte minden cselekvésünket döntési folyamat alá vonunk.

A testünkön belüli történések valahogy kivetülnek a minket körülölelő világra is. Ahogy bennünk szerveződik egy biológiai és pszichés rendszer, mindaz a testünkön kívüli felépített világunkat is visszatükrözi. Így pl.: vannak szállítóeszközeink és azok pályái, mint a vasút és a sín, ugyanígy léteznek a szervezetünkön belül véredények és idegpályák. Van vízvezeték csatornánk, mint ahogy bélcsatornánk is. Ahogy az immunrendszerünk reagál az antitestekre, a társadalom is hasonlóan veti ki magából a másságot és a deviánsokat. Szerencsére nem mindenhol. Emellett ismerünk magunkon kívül elhelyezett Istenképeket, akik felettünk állnak, de hasonlóan helyezkednek fölénk a politikusok is. A személyközi aktusokban pedig ismerjük a szadista és mazochista, alá-fölérendeltségi viszonyokat. Valamint vállalati rendszereket működtetünk, ahol úgy szerveződünk, hogy legyen, aki irányít és végrehajt, és ebben az interakcióban szintén megtalálható a felettes szóhasználat, csak úgy, mint a személyiségünk szerkezeti felosztásán belüli felettes én esetében.

Hogy hogyan alakulnak a személyes kapcsolataink, nagyban meghatározza, hogy mi zajlik le bennünk. Tudatossá, pedig az önismeretünk tesz bennünket. De hogyan mondhatja bármelyikünk is magáról, hogy tudja, mikor mit miért cselekszik, ha ilyen Freud-i személyiség-rétegek működnek bennünk, mint a tudatalatti és a felettes én?

Tulajdonképpen az önismeret mennyiben tud megvalósulni?  Mit is jelent pontosan önmagunk ismerete? A múltunkat? Sokszor csak akkor döbbenünk rá, hogy valami hiányzik a megértési folyamatunkból, amikor önmagunk számára is meglepő módon cselekszünk, vagy amikor, valaki más visszatükröz minket.

Mindezekről Feldmár András pszichoterapeutát kérdeztem, és az ő gondolatai következnek a témában.

Nincs személyiségem, nincsenek részeim, a freudi feldarabolás rossz metafora. A nyelv könnyen félrevezet. Nincs önismeret, nincs egyszarvú sem, pedig van rá szó.

Nem vagyok ketten: én és önmagam. Bábszínházi trükk egyik kezemre az ÉN-t, másikra a MAGAM-at húzni. Egy sejtből, a zigótából nőttem, nincsenek részeim, csak egy gépnek vannak alkatrészei, én egy vagyok. Szabad vagyok, szabadságra vagyok ítélve, nem lehetek nem szabad.

A múlt nem határozza meg a jövőt. A szokásoktól meg lehet szabadulni. Minden pillanat kritikus. Alakulok, változom, csak pillanatnyilag vagyok. Amikor egy új helyzetbe kerülök, meglepődöm. Rajtad keresztül vagyok olyannyira önmagam.

Nincs szexualitásom, csak a kettőnk között van a mi szexünk.

A „tudatalatti” az, amit tudok, de nincsenek rá szavak, nem fejeztem még ki, mert megtiltotta valaki, mert megfogalmazhatatlan, mert gondolni sem szabad rá.

Megérteni nem lehet senkit, magamat sem.  De nincs is szükség rá. Magamban kell elfogadnom a vágyaimat, az élményeimet, a mások vágyait is, nem kell magyarázni semmit.

A szeretet örül a másiknak, úgy ahogy a másik van, akit szeretünk, nem szorul javításra. Ha szeretek magam lenni, akkor örülök az élet minden cseppjének.

/Fotó: Halmai Gyöngyi/

Köszönöm Feldmár András pszichoterapeuta gondolatait!

Programajánló

Aki szeretné Feldmár Andrást élőben is meghallgatni, neki szívesen ajánlom a Függőség és emancipáció elnevezésű előadást, mely november 14-én és 21-én este lesz az Akvárium Klubban.

Köszönöm a figyelmet!

Szép napot kívánok!

2016.11.04./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/alkotas

(Jung neve kicsit jin jangos a felvételen, de helyesen ejtve: Jung:)

Az emberiség kollektív tudatára, lelkére műveikkel, bölcsességeikkel hatást gyakorlók közül sokan bizonyos megpróbáltatások folyamatának eredményeként termelték ki magukból gondolataik konzervált gyümölcsét.

Úgy is mondhatnám, hogy az alkotó energia egyik termőfája az életben elszenvedett trauma, vagy elakadás, olyan lelki állapot, amely beindítja az alkotási vágy motorját, a kreatív erőket.

Például: Szókratész, Franz Kafka, nagy költőink, mint József Attila, Babits Mihály, Kölcsey Ferenc, Juhász Gyula, Pilinszky János  – és még sorolhatnám a neveket – mind /mániás/depresszióval küzdöttek.

A negatív katalizátorok beteljesítettek valamiféle küldetést az ő életükben, hiszen az emberiség javára alkottak, és hagytak hátra szellemi kincseket. Az ő példájukon keresztül is láthatjuk, hogy nincs értelmetlen élet, és nincs küzdelemmentes élet sem.

Valami végett mindenki olyan szintű lelki kihívással küzd, amellyel az ő személyisége tud csak megbirkózni, hiszen nincs két pont egyforma élet, és épp ezért teljesen feleslegesnek tartom, amikor az emberek elkezdik egymás életnehézségét összemérni, és párbeszédük során abban törekednek győzelemre, hogy kinek nehezebb az élete a másikénál. Megfejlődni a saját sorsunk adta nehézségeket az egyben egy küldetés, de nevezhetjük életútnak is. Feltételezem, hogy a termékeny, hasznos gondolatok létrehozására, művészeti alkotások megkomponálására leginkább az képes, aki a saját életútján már sok énerőt igénylő állapoton átjutott.

És, hogy ez a feltételezésem mennyire helytálló, arról most kivételesen nem pszichológusi véleményt hoztam, hiszen ők maguk is esendő emberek, hanem inkább két pszichológus életéből szemezgettem, akik egy ideig szoros kapcsolatban álltak egymással.

Az egyikük a pszichoanalízis atyja Sigmund Freud, aki többek között az álomfejtés tudományát is kidolgozta. A másikuk pedig Carl Gustav Jung, akinek munkássága szintén hosszúra nyúlik.

David Rosen amerikai pszichiáter kutatómunkát folytatott Jung életéről, majd erről írt is egy nagyon érdekes könyvet. Ennek címe: Jung és a tao. Az integritás útja. Az író kutatásának középpontjába azt a kérdést állította, hogy Jung taoista szemléletű volt-e. Egyébként a tao jelentése röviden: az út.

A könyv végigvezeti olvasóját Jung és Freud kapcsolatán, feltárja Jung apakomplexusát, majd Freuddal való szakítását, ami mindkettőjüket megviselte. Jung nem értett egyet Freud szexualitáselméletével, de pl.: egy másik író John Kerr szerint személyes ok is meghúzódott a szakításuk mögött. Erről egy filmadaptáció is készült végül. Ám visszakanyarodva David Rosen: Jung és a tao című munkájára; Jungról megtudhatjuk, hogy az apakomplexusa milyen mértékben manifesztálódott Freuddal való kapcsolatában, és a munkakapcsolatuk felfüggesztése mennyi szorongással és küzdelemmel járt Jung számára. Freud, aki pánikrohamokkal küzdött Jung apjaként tekintett önmagára egy 1909-ben írt levelezésük szerint. Jungnak három évébe került elhatároznia magát, hogy túllépjen a Freudi hamis énjén és ezek után arra törekedett, hogy megszülessen az ő igazi énje. Ez alatt az időszak alatt megírta A tudattalan pszichológiája című könyvét, melyet később átnevezett. Freud utáni időszakában – a szerző szerint – Jung súlyos identitásproblémával küzdött és szinte a „téboly küszöbéig jutott” (id.).

Jung végül úgy tudta lelki egyensúlyát helyreállítani, hogy aktív imaginációval foglalkozott valamint mandalákat rajzolt, melyet a mély-énjének kifejeződéseként összegzett.

Több mély pontja volt egyébként az életében, és sajnos 1933-ban Jung letért a tao útjáról, ahogy a könyv fogalmaz. Ekkor ugyanis nem ismerte fel, hogy a náci propaganda hatása alá került, melyet nagyon megbánt. Ennek hatására megírta: A katasztrófa után című cikkét, melyben vallomást tesz a „kollektív bűnösség lélektani fogalmáról.” Majd ezen események után, később szívinfarktusa lett, melyből sikeresen felépült.

Jung egész életét az alkotás jellemezte. Amellett, hogy számos könyvet megírt, szobrokat, festményeket, kőfaragásokat is készített valahányszor elakadt az életében.

A könyv egyébként bebizonyítja, hogy Jung valóban szoros kapcsolatot vallott a keleti filozófiával, és szívesen is mesélnék még erről, de nekem mára ennyi fért bele a műsoridőbe.

2016.10.28./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

Felhasznált irodalom

David Rosen: Jung és a tao. Az intergritás útja.

Az idézetek is ebből a könyvből származnak.