https://soundcloud.com/user-829209489/napindito-pszichokapszula-civil-radio-fm-98-0-2016-09-16

A mai reggeli kapszulába egy kis memória adalékanyagot teszünk, mert az a kérdés kerül előtérbe, hogy egy megismerkedés, és az azt kísérő bemutatkozás során: 

Miért fordulhat elő viszonylag gyakran, hogy nem emlékszünk a másik ember nevére? Miért nem tudjuk megjegyezni, hiszen ennek a rituálénak épp az a funkciója, hogy utána tudjuk egymást hogy szólítani, illetve keresni a későbbiekben.

Ezen a helyzeten persze sokat tudna segíteni egy névjegykártya, de ez általában üzleti kapcsolatfelvételkor, üzleti célból szokott leginkább rendelkezésre állni.

Egyszer volt egy nagyon kedves tanárom, aki bejött az osztályunkba év elején, és kérte mindenkitől, hogy mutatkozzon be, mondjon magáról egy-két mondatot. Több mint 30 fő volt az osztályban, és miután mindenkit végighallgatott, hibátlanul visszamondta az összes nevet. Azóta a titkán gondolkodom, de lehet, hogy egyszerűbb lett volna tőle akkor megkérdeznem, hogy ezt mégis hogy csinálta. Arra tippeltem, hogy a hallott személyes információ segíthette a név memorizálását.

Viszont egy kétfős interakció közben, egy egyszeri, sima bemutatkozás során csupán a nevünket szoktuk kimondani.

Velem már számtalanszor előfordult, hogy a bemutatkozás pillanata előtt rákészültem arra, hogy: na most meg fogom jegyezni az elhangzó nevet, de hiába volt meg bennem ez az elhatározás, teljesen másra figyeltem. Olyan volt, mintha meg sem hallottam volna az illető nevét.

Ez történt legutóbb is. Bemutatkozott nekem a másik fél, majd leültünk a helyünkre, és amikor kérdezni szerettem volna tőle valamit, azon kaptam magam, hogy nem emlékszem csak a vezetéknevére, de arra is csak valószínűleg azért, mert több barátomnak ugyanez a családi neve.

Gondolom, hogy hasonló élményről sokan be tudnának számolni. 

Ezért arra voltam kíváncsi, hogy az interakció során mi zajlik le a fejünkben. Mi az az ok, ami miatt nem jegyezzük meg a másik ember nevét? Mire fókuszálunk? Az arcára? Az attitűdre, hogy vajon én milyen benyomást keltek, vagy épp arra, hogy a másik milyen benyomással van rám? És milyen praktikát tudunk bevetni annak érdekében, hogy megjegyezzük a másik fél nevét?

Minderről Bánki László pszichológus és családterapeutát kérdeztem, aki nagyon érdekes információkat adott a témára vonatkozóan.

Véleménye szerint, valószínűleg a gyors és rövid bemutatkozás – általában – valójában nem a tudatos információcseréről szól. Hanem inkább arról az ősi kapcsolódási gesztusról, ami eredendően az állatvilágban megfigyelhető behódolási reflexből ered, és ez az emberi kultúrákban egy olyan szándék kinyilvánításaként él tovább, ami:

a „fegyvertelen vagyok, barátsággal jöttem” üzenetet hordozza.

A humán-etológia megfigyelései szerint, ahogy üdvözléskor a rómaiak megfogták egymás alkarját, vagy felemelték üres kezüket jelezte azt, hogy nincs támadási szándékuk. Így tehát a mai napig fennálló rendszeres kézfogás vagy az üres kéz másféle előtérbe helyezése jelzi, hogy nincs nálam sem, nálad sem veszély, és ebben kölcsönösen bízhatunk.

Ehhez hasonlóan, a biccentés, kalapemelés, megsüvegelés vagy éppen a régi barokkos-pukedlis földig hajolás is – mind a saját magam kisebbítését, testméretem gesztusértékű csökkentését, vagyis a dominancia szándékától való eltekintést, a barátságosság üzenetét jelzik.

A modern korban ennek a kapcsolódási formának az egyik ösztönössé váló formája a bemutatkozás, vagyis amikor magunk elé mormoljuk a nevünket, miközben kezet fogunk a másikkal. Ilyenkor általában nem vagyunk tudatosan figyelmesek és fókuszáltak, inkább a találkozás ritmusa, a kölcsönösség, a szemkontaktus és az udvariasság számít.

A név érthető kimondása és főleg megjegyzése pedig, mint információs tartalom – elsikkad. Ugyanakkor azt is lehet látni, hogy vannak emberek, akik kifejezetten figyelnek a bemutatkozásos interakciókban, jól hallhatóan és tagoltan mondják ki saját nevüket, sőt, gyakran kivárják, míg a másik fél elmondja, hogy ne zavarja meg egymást a két névbemondás, és vissza is kérdeznek, ha nem értik jól a másik nevét.

Ők azok, akik valamikor valamiért megtanulták, és tudatosan figyelnek rá, hogy megmaradjon az információ. Ez azonban egyelőre ritkább eset, és valamiféle szociális bónuszt, különlegesebb érdeklődést jelez az erre fogékonyaknál.

Köszönöm ezeket a gondolatokat Bánki László pszichológusnak!

Szép napot kívánok!

2016.09.16./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna