https://soundcloud.com/user-829209489/orombiografi

Nem is olyan régen közzétettek egy felmérésről szóló adatot, miszerint a magyar emberek a depressziós tünetek tekintetében az élen járnak az EU-ban. A magyar nőkre külön kitértek, második helyen végeztünk. Ebben az eredményben számos tényező játszhat szerepet, mint pl. a társadalmunkat uraló közhangulat, mely visszahat az egyén mentális közérzetére is. Ugyanígy szerepet játszik a személyközi kapcsolatok minősége, vagy pl. a szociális és gazdasági problémák. De hogyan segítsünk magunkon, hogy egy jobb érzelmi állapotba kerüljünk? Mitől jön meg az életkedvünk?

A tartósan rossz hangulat elűzésére több megküzdési stratégia létezik. Ezek mindegyike végeredményben ugyanarra törekszik. Méghozzá, hogy örömet okozzunk önmagunk számára. Verena Kast pszichológusnő a Kötés és oldás című könyvében több ponton alátámasztja, hogy ha rosszkedv uralja is a hangulatunkat, megvan bennünk a képesség az öröm mint élmény megteremtésére. Állítása szerint ugyanis a lehangoltság nem akadályozza az öröm megélését.

Azok az emberek nagyon szerencsések, akik olyan tevékenységet végeznek nap mint nap, ami igénybe veszi a képességeiket és amit szeretnek is csinálni, mert ilyenkor garantált a napi örömbetevő. Hogy miért? Csíkszentmihályi Mihály megalkotta a tökéletes élményre vonatkozó pszichológiai elméletét a FLOW-t, mely arról szól, hogy akkor érzünk örömöt, amikor teljesen át tudjuk adni magunkat egy tevékenységnek. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen szükséges, hogy ez az adott cselekvés igénybe vegye minden képességünket, mert ez által teljességet érezhetünk. Ezt nevezi Csíkszentmihályi Mihály flow-állapotnak. Érdemes tehát bátornak lenni és fokozatosan tesztelni komfortzónánkat, hogy minél több lehetőséget adjunk képességeink gyakorlati kiteljesedésének. És íme, az első képesség a bátorság, melynek lévén esélyünk lehet az öröm megélésére.  Mindemellett a flow élmény megszerzéséhez nem feltétlenül kell nagy kihívást jelentő dolgokra gondolnunk. A kedvelt sporttevékenység, a kedvenc hobbink is adhat teljességérzést, melyet külső jutalom nélkül is szívesen végzünk, hiszen maga a flow élményt nyújtó tevékenység, az általa okozott életérzés a jutalom.

Verena Kast pszichológus szintén rámutat arra, hogy milyen tevékenység okozhat örömállapotot. Az emberi kapcsolatok, a testi szerelem, a gyengédség, a baráti együttlét is egy olyan formája az aktivitásnak, ahol az én határai fellazulnak, és az egybeolvadás élményét, a másik emberrel való kapcsolat melegét élhetjük meg. A másoknak szerzett öröm visszahat a saját örömérzetünkre, ám érdekesség, hogy épp a depressziós emberek hajlamosak arra, hogy mindenkinek örömet akarjanak szerezni, ezért olyan dolgot is megígérnek, amibe tulajdonképpen nem is akartak belebonyolódni. Verena írásában felhívta arra a figyelmet, hogy nem árt tisztában lenni azzal, hogy valójában, mit teszünk meg szívesen. Az eddig felsorolt örömforrások mellé Verena az evést, a vizuális szépség befogadását, és bármilyen apró élményt megemlít, mert véleménye szerint bármi, aminek örülhetünk kimozdít abból az állapotból, hogy önmagunkkal legyünk elfoglalva, pont azért, mert átadjuk magunkat az öröm megtapasztalásának. Csíkszentmihályi Mihály megállapította, hogy akinek nincs ilyen jellegű élménye fáradtnak érzi magát és rossz a közérzete.

Verena Kast magára az örömre való visszaemlékezést is fontosnak tartja. Meglátása szerint az embernek érdemes az eddigi életéről egy örömbiográfiát készíteni. Ez olyasmi, mint egy öröméletrajz. Ezt úgy lehet elvégezni, hogy feltesszük magunknak azt a kérdést, hogy:

Hogyan éltem meg az örömöt az életem során?

A visszaemlékezés ugyanis segít újra azonosulni a múltbéli énünk örömeivel.  A saját emlékeink pl.: gyerekkorunkból vagy a szülők és barátok által elmesélt történetek, a régi fényképek, tárgyak segítik az örömbiográfiánk rekonstruálását. Összevethetjük régi önmagunkat jelenlegi énünkkel aszerint, hogy mennyire tudtuk befogadni, megélni és kifejezni az örömünket.

Az örömbiográfia lényege tehát, hogy összekapcsolódjunk korábbi énünkkel és örömállapotainkkal. Ez azért is jó, mert az érzéseket felidézve ösztönözhetjük magunkat arra, hogy a rossz hangulatunk ellenére is próbáljunk magunknak valami olyan élményt adni, mely örömérzethez juttat bennünket. A problémákat nem oldja meg, de megmutatja, hogy az öröm miatt mégis jó élni.

2017.04.26./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Sebők Álmos/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

Felhasznált irodalom:

Verena Kast: Kötés és oldás

Csíkszentmihályi Mihály: Flow - az áramlat

https://soundcloud.com/user-829209489/pozitiv-ember-eszmenykepe 

Divattá vált manapság azt a szemléletmódot képviselni, hogy gondolkodjunk pozitívan, kerüljük el a negatív gondolatokat. Ám nem csak a saját gondolkodásunkra vonatkoztatják ezt a tartalmas intelmet, hanem embertársainkkal való kapcsolattartásra is. Számos alkalommal beleütközhetünk olyan jellegű tanácsokba, hogy ignoráljuk azokat a barátainkat, ismerőseinket, akik negatívan gondolkodnak, esetleg sokszor panaszkodnak, hiszen "veszélyt jelentenek" a jó kedélyünkre. Mi több, energiavámpírokká bélyegzik őket. Az internetet böngészve találkoztam olyan felszólítással is, hogy kerüld az auragyilkosokat!

Az ilyen jellegű felszólítások azt sugalmazzák, mint hogyha a pozitív attitűdökön kívül minden más érzés haszontalan és kerülendő lenne. Vajon mennyivel jobb a mosolygó álarcok mögé kényszeríteni őszinte érzéseinket, mint kimutatni őket? Mennyire terhelhetjük a környezetünket? Ha a pozitív ember eszményképét vesszük alapul, akkor inkább jobb az álarc mögött maradni. Mennyire lehet e mögött az álarc mögött még jobban elveszni? Mennyire lesznek őszinték azok a kapcsolatok, ahol a negatív érzések kifejezésére ráengedik a redőnyt? És itt most nem arról van szó, amikor valaki egy másik embert állandó jelleggel negatívan bírál, mert az tényleg lélekölő. Hanem inkább arról, amikor valaki bizonyos ideje életnehézséggel küzd. Akik hirdetik a pozitív ember eszményképét, nagy valószínűséggel még soha sem voltak negatívak... Vagy csak ezt hiszik?!

Létezik-e olyan ember, aki csak pozitívan képes gondolkodni? Mennyire valósítható meg, hogy az ember a környezetében létező negatívumokat hermetikusan elzárja magától?  Mennyiben van szó saját gyengeségről inkább, amikor valaki ezt a fajta „bölcsességet” hirdeti, kirekesztve, illetve megbélyegezve ezáltal az olyan embereket, akik esetében tartósan fennáll valamilyen probléma? Mennyi elfojtást szül, ha a pozitív gondolkodás alatt a negatív gondolatok szőnyeg alá söprését értjük? Miért jobb elkerülni valamit, mint szembenézni vele?

Mindezekre Soltész Krisztina pszichológus válaszol.

Amikor valaki csak a negatívumokról beszél, olyankor csak a rosszat látja meg, illetve csak a hiányra fókuszál. Ahhoz, hogy be tudja engedni a pozitívumokat is, fókuszváltásra van szükség.  Ehhez a nehéz helyzet, a negatív érzések átkeretezésére van szükség, hogy egy másik perspektívából rá lehessen látni az esetleges pozitívumokra is. Az veszélyes, ha azt mondják valakinek, hogy nem szabad rágondolni arra, amit az életében épp negatívumként él meg, mert, ha valamire nem szabad gondolnunk, azt még nehezebben űzzük ki a tudatunkból. Pl.: most ne gondoljunk a rózsaszín, csíkos fülű elefántra!

Érdemesebb a gondolatokat beengedni, hogy jöjjenek-menjenek, mint a felhő az égen. Nagyon káros, ha megtiltjuk magunknak, hogy valamire nem szabad gondolni, attól való félelmünkben, hogy akkor az be fog következni. Szokták azt is mondani erre, hogy bevonzom a rosszat. Amellett, hogy ilyen nincs, még a szorongást is fokozza. Ha pedig mégis bekövetkezik az adott dolog, bűntudatot fog okozni, mert abban hiszek, hogy én teremtettem magamnak azáltal, hogy rágondoltam. Ez a félelem attól, hogy a negatív dolgokat be fogom vonzani mágikus gondolkodásra utal, ami gyerekkorban alakul ki, ez akkor még normális. Felnőttként meg kell engedni, hogy a negatív gondolatok is felszínre kerüljenek, és tisztában kell lenni azzal is, hogy a gondolatom nem én vagyok. Amikor rossz szűrőm van a világról, olyankor csak a negatív dolgokat veszem észre, mert arra vagyok nyitott, és az alapján ítélek meg minden történést magam körül. Érdemes ilyenkor feltenni a kérdést, hogy például x-y barátom is így látná ugyanezt a dolgot? Ez segíthet kimozdítani a negatív gondolatok fogságából.

Amikor valaki fél, hogy negatívumokat kell hallania a környezetétől, előfordulhat, hogy nincs elég én ereje ahhoz, hogy empátiával támogatni tudjon másokat. Fél, hogy elgyengül, és nem bírja el a másik terhét.

Ha valaki állandóan csak panaszkodik, és minden találkozáskor ugyanazt a problémát ismétli, láthatóan nem tudja egyedül megoldani a gondjait. Erre nem szabad elfordulással, kirekesztéssel reagálni, hanem el kell küldeni valahová segítséget kérni. Meg kell mondani neki, hogy sokszor meghallgattam már ezt a problémádat, de sajnos én nem tudok segíteni ebben. Ahhoz, hogy egy pozitív változás bekövetkezzen a laikus módszerek, tanácsok, illetve a bulvárpszichológia kevésnek bizonyulhat ebben az esetben.

 

Köszönöm Soltész Krisztina válaszát!

 

 

2017.04.05./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Sebők Álmos/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

 

 

 

https://soundcloud.com/user-829209489/mindfulness 

 A hosszabb verzió:

A ma reggeli pszichokapszulában többek között arra a kérdésre keresem a választ, hogy vajon mit is jelent pontosan az a kifejezés, hogy ürítsük ki a fejünket? Ez miért jó számunkra? Mi tartható felesleges gondolatnak? És miért jó, ha a fejünk üres? Létezik ilyen? És ily módon a gondolatoknak súlya van? Biztosan, hiszen ha megfigyeljük egy gondolat érzelmi töltetét, akkor érzékelhetjük a gondolatok közötti súlykülönbséget is.

A meditáció több irányzata egyaránt hirdeti, hogy fontos a gondolatok elcsendesítése. Erre az elcsendesülésre én akkor is képes vagyok, amikor úgy igazán kifáradok. Ilyenkor csak ülök és bambulok magam elé, nem vagyok igazán jelen. Ez egy önkéntelen történés. Viszont az nagyobb erőfeszítést igényel, amikor szándékosan fókuszálunk tudatunk elnémítására. Miért jó nem gondolni semmire? És miért jobb tudatosan kikapcsolni időnként, mint megvárni, amikor az agyunk önként lemond a figyelem állapotáról?

Létezik egy irányzat, amit mindfulnessnek hívnak, mely a meditáció és a tudatos jelenlét gyakorlását ötvözi. Miért van jó hatással ránk a gondolatok mennyiségének csökkentése, és miért képes a gondolataink száma pozitívan befolyásolni fizikai és érzelmi állapotunkat? Mi is az a mindfulness pontosan? Mit jelent a tudatos jelenlét?

Mindezekre Takács József mindfulness terápiával foglalkozó pszichológus válaszol. Most az ő gondolatai következnek.

A tudatunkat szinte állandóan gondolatok teszik felhőssé, mindig vándorol, hol a múltba, hol a jövőbe, és erőfeszítést kíván a jelenben maradni. Ez persze semmiképpen sem baj, ilyen a tudat természete, de ez a csapongás megakadályozza, hogy jelen legyünk a kellemes élményeink történésekor, pl. amikor főzöl valami finomat, és még odafigyelsz, amikor leülsz enni, de a következő pillanatban már arra eszmélsz fel, hogy elfogyott az étel. Végül nem voltál "ott" az élménynek. Amikor a gondolataink megterhelő helyzetek körül forognak, mint pl. egy fontos határidő, lakáshitel vagy egy múltkori vita körül, ahol megbántottak, olyankor ezek a gondolatok érzelmi állapotokat kreálnak és tartanak fenn; stresszt, szomorúságot, szorongást. Ráadásul feleslegesen, hiszen attól hogy újra és újra ezen gondolkozunk, még nem kerülünk közelebb a megoldáshoz, ellenben kifáradunk és sérülékenyebbek leszünk.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a gondolatok, vagy a gondolkodás az ellenségünk lenne. A gondolatok belső események, mentális történések, melyből egy nap átlagosan 100.000 jelenik meg a tudatunkban. Ezek elég meggyőzőek tudnak lenni, így gyakran azonosulunk velük, és tényként vagy valóságként kezeljük őket. Például elhisszük, hogy a főnök azért kért velünk találkozót délutánra, mert valami óriásit hibáztunk.

Az örökös gondolkodás, a magas stressz, az állandó elfoglaltság kimerítő számunkra, hiszen ilyenkor a szervezetünk stressz választ ad. A negatív stressz források állandó jelenléte pedig rengeteg kortizolt termel, ez megterhel bennünket.

A tudatos jelenlét gyakorlása során a szervezet nyugalmi választ ad, ami érzelmi és fizikai egyensúlyt teremt. A mindfulness egy szemléletmód, illetve különféle gyakorlatok összessége. Segítségével, a félelmekkel kapcsolatos gondolatok kevésbé ijesztőek, a kilátástalanságunk kevésbé hatalmasodik el rajtunk, és könnyebben találunk megoldási utakat. Lehetővé teszi, hogy a gondolatainkhoz másképp viszonyuljunk, elfogadással, érdeklődéssel megfigyelve őket, ezáltal kevésbé leszünk kiszolgáltatottak. A megfigyelés főként a test érzeteken (pl. légzésen) keresztül történik.

Ez a fajta viszony a tapasztalásunkhoz átalakítja a stresszel, a kihívást jelentő helyzetekkel szembeni viszonyunkat is, segít megőrizni a kiegyensúlyozottságot, anélkül, hogy elutasítanánk a nehézségeinket.

Tehát észrevesszük, ha például feltűnt tudatunkban a szorongást okozó gondolat, és képesek vagyunk azt megfigyelni, anélkül, hogy teljesen ledöntene bennünket a lábunkról. Mondhatjuk, hogy oké, itt van a szorongás, de azért nem annyira veszélyes a helyzet, nem kell elfutnom, és nem fogok elsüllyedni szégyenemben, miközben megtartom például azt a prezentációt. Ez az elfogadó viszonyulás a tapasztalásomhoz enyhíti a szorongásos tüneteket, mert elhiszem, hogy képes leszek megcsinálni. 

Köszönöm Takács József pszichológus válaszát.

2017.03.29./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősi Kata & Sebők Álmos/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/a-humor-pozitiv-es-negativ-oldala

A világ, amelybe beleszülettünk ellentétekre épült fel. Így például: a nappalt váltja az éjszaka, a fényt a sötétség, a melegebb hőmérsékletet a hidegebb. Az ember személyisége ugyanúgy, mint világunk rendje változókból áll. Személyiségünk szerkezete nem tud kizárólag vagy csak jó vagy csak rossz tulajdonságokból felépülni. A másokkal történő interakcióink határozzák meg, hogy milyen hatást váltunk ki.

Hogy ki milyen hatást tesz ránk, hogyan viselkedik velünk, meghatározza reakcióinkat is, melyek nagyon végletesek és ellentétesek tudnak lenni, csakúgy, mint az érzelmeink. Bizonyos hatásokra sírunk vagy nevetünk. De, bármely meglepő is, még a nevetésnek is megvannak a maga ellentétes faktorai, pozitív és negatív aspektusai.

A nevetést általában valamilyen humorosnak ítélt dolog szokta kiváltani. A pszichológia tudománya külön figyelmet szentel a humorral kapcsolatot vizsgálódásoknak, mivel a humor és az általa kiváltott nevetés nem mindegy, hogy milyen kontextusban történik meg.

Dr. Rod Martin pszichológus és munkatársai négyféle humorstílust különböztettek meg pozitív, illetve negatív hatásuk szerint. Pozitív kategóriába sorolják a kapcsolati és az énvédő humorstílust. A kapcsolati humort használó személy arra törekszik, hogy másokat jó kedvre derítsen az elmesélt történetei vagy viccei által. Energiát fektet abba, hogy a nevettetés hatására a másik személynek pozitív érzései legyenek.

Az énvédő humorstílust használó személy a felmerülő problémáit optimistán kezeli, megküzdéseit a vidámságra való törekvés jellemzi.

A humor negatív oldalához tartozik az agresszív és az énleértékelő humor megnyilvánulási formája. Az agresszív humorstílust mások kritizálására, kigúnyolására használják. Ilyen például a különböző tehetségkutató műsorokban az a jelenség, amikor a zsűritagok ércelődnek, gúnyolódnak, irónikusan fogalmazzák meg kritikáikat, nevetségessé téve ezzel a lehet, hogy valóban alkalmatlan versenyzőket. Ezen általában csak a közönség szokott kacarászni, és az, aki ezt a negatív humorstílust használja. A másik emberben kiváltott hatás, a megalázottság, illetve a megszégyenülés teszi ezt a fajta humort agresszívvá, hiszen kárt okoz a másik emberben.

Az énleértékelő humort használó személy tulajdonképpen alacsony önbizalommal, önértékeléssel rendelkezik. Kapcsolataiban úgy szeretné magát rokonszenvessé és szerethetővé tenni, hogy önmagát figurázza ki, teszi nevetségessé. Persze, ha Mr. Beanre gondolunk, akkor ezen tényleg nevetni fogunk, azonban a személy indíttatásait tekintve ezt a humorstílust mégis negatívként értékeli a pszichológia.

A mai kapszulába ezt a négy humorstílust hoztam el, szemléltetve ezzel azt a tényt, hogy még a humornak is van negatív és pozitív véglete, melyre érdemes odafigyelni.

Köszönöm a figyelmet, szép napot kívánok!

Felhasznált irodalom: A humor nagyítón keresztül c. könyv (B-U.Judit-B. Zsuzsanna; T.L. Anna-B. Péter) Sokszínű humor, A III. Magyar Interdiszciplináris Humorkonferencia előadásai c. könyv. (Vargha Katalin, T. Litovkina Anna, Barta Zsuzsanna)

2017.02.17./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Sebők Álmos/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/ajandekozas-es-targykeszites

Így az év első pszichokapszulájában, bőven túl a nagy karácsonyi ajándékozási őrület után, én mégis csak az ajándékozásról és a tárgykészítés kapcsolatáról szeretnék beszélni. Vajon hogyan alakult ki az a szokás, hogy egyik ember a másiknak ajándékot adjon? Nem csak karácsonykor. Több kutató is foglalkozott már ezzel a kérdéssel, hogy miért ajándékozunk. Most főként Csányi Vilmos: Íme az ember c. könyvében talált információkat fogom elsőként interpretálni

A tárgyak ajándékozásának szokása elsősorban szociális funkciókat lát el, és megelőzte a gazdasági célú kereskedelem kialakulását. Mindenféle ősi kultúrában, illetve törzsi szokásban jelen volt az ajándékcsere, ezekhez hiedelmeket kötöttek, és az ajándékozási folyamatot spirituális tartalommal töltötték meg. Az ember biológiai tulajdonsága, hogy vonzódik a tárgyakhoz. Ez kora gyermekkorban is észlelhető már. Sokféle kultúrában megfigyelhető, hogy ha egy kb. 1,5-2 éves gyerek felé idegen közelít, akkor valamilyen tárgyat emel fel, és annak átnyújtásával veszik fel a kapcsolatot az ismeretlen emberrel, persze csak miután már leküzdötte a kezdeti félelmeit. A humánetológusok feltételezik, hogy az ajándékozás hasonlít a táplálékmegosztás szokásához, ami döntően genetikai meghatározottságú. Pl.: a majmokat is érdeklik a tárgyak, mert táplálékuk megszerzéséhez tárgyakat kell babrálniuk. „Az embernél azonban nemcsak a táplálékszerzés során jelenik meg a tárgyakkal való tevékenység. Szeretjük megszerezni, gyűjteni a tárgyakat, rendszerezni, tárolni, csereberélni, néha elővenni és nézegetni azokat, valamint szeretünk tárgyakat készíteni. A tárgykészítés, mint ahogy a nyelvhasználat is az emberi agy rekonstrukciós képességének köszönhető.” (238.o.) A tárgy megmunkálása során ugyanolyan fajta alkotást végez az ember, mint amikor beszél. A természetben talált tárgyat képes átalakítani egy gondolati konstrukció, egy absztrakt séma alapján, bizonyos szabályok szerint.

Bármilyen ünnepi alkalomkor élhetünk ezzel a képességünkkel, hiszen a tárgykészítés olyan cselekvés, mintha beszélnénk. Így pl. a saját készítésű tárgyak által is szavakba önthetjük, hogy mennyire fontos számunkra valaki.

Az ilyen jellegű ajándékokkal én pont ugyanúgy vagyok, mint egy olyan étellel, amit egy szeretett személy készít el. Ilyen például édesanyám töltött káposztája. Az ételnek valahogy jellegzetesebb íze van, benne van a szeretet aromája. Lehet érezni, amikor valaki valamit szívvel lélekkel készített nekünk. Ugyanígy a saját készítésű tárgynak is lelke van. Évekkel később, ha ránézünk a kapott ajándékra, érezzük benne a másik személyét. Emlékeztet arra, hogy ebbe az idejét, energiáját, figyelmét tette bele. Ettől válik fontossá, mert megőrzi a szeretet esszenciáját.

S, hogy mindez mennyire van így, arról ma nem pszichológust kérdeztem meg, hanem Szegedi Alíz dizájnert, aki ökotudatos munkával végzi tevékenységeit. Alkotásai saját kezűleg készülnek. Ezért a ma reggeli témához őt kértem fel, hogy fejtse ki véleményét arról, hogy miért érezhetjük még fontosnak, ha saját kezünk által készített ajándékot adunk át. Illetve kértem egy hasznos ajándék ötletet is, amit bárki el tud készíteni.

A következőkben Szegedi Alízt idézem:

Az alkotásaimnak az a lényege, hogy rámutassak az élet legszebb dolgaira, és formát öltsek kis történeteknek. Ezt jó érzés ajándékba adni. Azzal, hogy környezettudatosan alkotok, a természetnek, is jót teszek. Abban az időben, amikor valakinek elkészítünk egy ajándékot, aközben arra a személyre gondolunk. Lehet ez bármi, finom süti, egy fénykép, egy műalkotás. Ebben idő van, energiák, történetek vannak, mosolyok, amelyek valahogy rátapadnak az adott tárgyra és a megajándékozott ezt érzi.

Az ajándéktippem nem egy olyan tárgy lesz, amit én készítettem el, hanem amit én kaptam egyszer a szülinapomra. Ez egy egyszerű teásdoboz, ami újra lett öltöztetve, és amibe új filterek lettek belehelyezve. Fel voltak címkézve aszerint, hogy melyik teát mikor fogyasszam. Például: hideg téli estéken, ha társaságban vagyok, vagy ha egyedül érzem magam. Volt benne talán húsz filter, húsz helyzethez, hangulathoz, Nekem ez nagyon tetszett. Végiggondoltam, hogy az adott személy mennyi időt töltött el azzal, hogy ő maga megtervezze, hogy nekem mi okozna örömöt, melyik hangulatomhoz milyen tea lenne jó, mi hozna egyensúlyba, mikor mi esne jól, végig kellett gondolnia az aromákat és azt is, hogy mi ír hozzájuk, és elvarázsolt. 

Köszönöm Szegedi Alice ökodizájner közreműködését a témában!

2017.01.20./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Sebők Álmos/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/targyalas-a-fizetesemelesrol 

Az elvégzett munkánk egyik fokmérője az erkölcsi elismerés. A másik a fizetésünk, amit a munkánkért cserébe kapunk. Ezt a két kulcsfontosságú szót, mint hogy elismerés és fizetés másként szokták értelmezni a munkaadók, mint ahogy azt a munkavállalók általában szeretnék. Sokan érzik úgy, hogy a munkájuk többet érdemelne annál, mint amit hajlandóak érte kifizetni a cégek. Ez mindig egy nagyon kényes szituációt eredményez. 

Egy ember életében sok belső vívódást tud okozni, ha elégedetlen a munkakörülményeivel, köztük a bérével. Ez az egész életminőségére hatással lehet. Ilyenkor felmerül a változtatás gondolata, megkezdődik a mérlegelés. Ha a mérleg nyelve a maradás felé billen el, mert például kialakult egy érzelmi kötődés, akkor nincs mese, muszáj fizetésemelésért folyamodni. Ha viszont a mérleg nyelve a váltásra szavaz, akkor is ugyanúgy meg kell küzdenünk anyagi érdekeinkért a munkaerőpiacon. Ez komoly dilemmát tud okozni.

Mindig egy zsákbamacskát jelent, amikor egy állást elfogadunk. Több tárgyalási helyzeten megyünk keresztül. Először el kell tudni adni magunkat, és a fáradtságos munkával megszerzett képességeinket. Utána mindezt be kell árazni.

Az nem túl a motiváló, amikor egy munkavállaló már régóta dolgozik egy cégnél, jól teljesít, és mindezek ellenére szinte stagnál a fizetése. Ez az önbecsülésre sincs jó hatással.

A munkáltatók viszont ritkán merengenek azon, hogy kinek emeljék meg a fizetését. Az önérvényesítés ezért sajnos minden esetben rajtunk múlik. Egy olyan tárgyalási szituációban, ahol a megélhetésünk, vagy az életminőségünk forog kockán, szükségünk van arra, hogy eredményesen meg tudjuk fogalmazni a problémáinkat, főleg, ha szeretjük a munkahelyünket. 

Dr. Nagy József pszichológust kérdeztem meg arról, hogy mi lehet az a legjobb tárgyalási stratégia, amivel eredményesek lehetünk. Illetve, amivel még nem kockáztatjuk a megélhetésünket. Most az ő gondolatai következnek.

Nyilvánvaló, hogy a munkahelyen tanúsított asszertív, önérvényesítő kommunikáció, magatartás, viselkedés nem abban nyilvánul meg leginkább, hogy tudunk-e fizetésemelést kérni vagy sem. A kérdés az, hogy van-e olyan valamink, amivel csak mi rendelkezünk (ezzel versenyben lehetünk másokkal szemben). Ezt fel lehet ajánlani. Ha a munkáltató számára ez a valami valóban hiányt jelent, akkor esélyes, hogy meghozza az áldozatot érte. Ebben az esetben a tárgyalást egy alku folyamatnak kell tekintenünk.

Nem véletlenül hívják munkaerő piacnak azt a színteret, ahol a munkaerő gazdálkodót cserél.

Rendelkezni kell az eddiginél több, jobb, hatékonyabb, kedvezőbb, előnyösebb képességgel, amit fel tudok ajánlani, és ezért cserébe több fizetést lehet kérni. Az sajnos nem megy, hogy én nem adok semmit, de Te adjál nekem több pénzt. Alku pozíciót kell kialakítanunk, ahhoz, hogy hatást érhessünk el. Egy közben elvégzett iskola, továbbképzés, újabb technológia, munkamódszer elsajátítása, vagy bármilyen hatékonyságot növelő innováció apropót adhat arra, hogy egy ilyen tárgyalást kezdeményezzünk.

Nagyon sok függ attól, hogy milyen nexusban vagyunk a munkáltatóval, illetve azzal az egyszemélyű felelőssel, akinek kompetenciája és jogosítványa is van arra, hogy fizetésemelést adjon. Ő az, akit meg kell győzni arról, hogy az általunk végzett tevékenység érték, és ez az érték keresett az említett munkaerő piacon. Ez jelenti a saját magunk beárazását, mely nyilván akkor tekinthető pozíció helyzetnek, ha ténylegesen nélkülözhetetlenek vagyunk, vagy ha a pótlásunk hosszadalmasabb és költségesebb, mint megadni a kért emelést. Érvelésünk legyen logikus, összehasonlításokon, számításokon alapuló. Ekkor sem lehetünk követelőzőek, legyünk türelmesek, visszafogottak, de határozottak.

Alakítsunk ki alternatívákat. Valóban találjuk meg azt a másik munkahelyet, ahol legalább annyit kaphatunk a munkánkért, mint jelen munkahelyünkön. Biztos, ami biztos! Mert mi van akkor, ha rosszul sül el a kezdeményezésünk és „eltanácsolnak” bennünket. A gyengébb fizetés is jobb, mint a „munkanélküli segély”.

Köszönöm Dr. Nagy József pszichológus tanácsait!

2016.12.16./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata&Sebők Álmos/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/tisztelet

A személyközi kapcsolatainkban érzékelhetünk különböző érzelmi távolságokat. A családtagokkal, régi barátainkkal, a párkapcsolatunkban, lakótársi övezetben közvetlenebb viszonyt ápolunk egymással, mint ismerőseinkkel. Ez a közvetlenség egy megengedőbb kapcsolatot is jelent. Ugrathatjuk egymást, őszintén beszélhetünk az érzéseinkről, elmondhatunk olyan dolgokat, amiket másoknak nem. Kellő empátia mellett megfogalmazhatunk egymásról véleményt, adhatunk segítő tanácsokat. Ettől a bizalom is mélyül a két fél között, mely tulajdonképpen a határaink fokozatos lebontását is jelentik. A mélyebb kapcsolatainkban általában a sebezhetőségünket, esendőségünket is felvállaljuk, mert bízunk abban, akit szeretünk. Bízunk abban, hogy vigyázni fog ránk.

A páncélzatunkon belül, az érzelmi világunk bizalmas terében tartózkodó személyek azonban nem mindig érzékelik, hogy mennyit engedhetnek meg maguknak a másikkal szemben. Ebben a bizalmas térben létrejöhetnek nézeteltérések, bántó kritikák. És bármilyen fura, a szorosabb kapcsolatainkban sokkal parázsabb és bunkóbb beszélgetések, illetve cselekedetek képesek kialakulni, mint ha egy ismerőssel kerülnénk konfliktushelyzetbe. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy akit szeretünk, attól rosszabbul esik a bántó magatartás.

A családtagok, szülők és testvérek - jobb esetben - eleve egy olyan kapcsolatrendszerben élnek egymással, ahol már számtalan vitás helyzet és békefolyamat lezajlott. De nem mindegy, hogy hogyan! A vitakultúra elsajátítása és fejlesztése családon belül is fontos kompetenciakészséget jelent.

A bizalmi térben, bizonyos konfliktushelyzetekben képes regresszívvé válni az egymás érzéseit tiszteletben tartó magatartás. De vajon a békés együttélés érdekében mi magunk hogyan tudjuk meghatározni, és pontosan a másik tudtára adni, hogy meddig mehet el? Szükségünk van arra, hogy a mindent megengedő szereteten belül is kijelöljük a saját érzelmi határainkat, hiszen a sérülékeny pontjainkat egyedül mi magunk ismerjük igazán.

Mit jelent pontosan a határaink lebontása? És mit is jelent az egymás iránti tisztelet?

Mindezekről Dr. Nagy József pszichológust kérdeztem meg. Ebben a témában most az ő gondolatai következnek.

Nem a határainkat bontjuk le, hisz akkor védtelenekké válnánk a környezetünkben élő, velünk kapcsolatban lévő emberekkel szemben, hanem beengedünk másokat, e határokon belülre. Kiket csak éppen hogy, kiket bentebbre, vannak, akiket egészen közel. Megnyitjuk a kapukat. Ha közel engedek valakit magamhoz fizikailag, érzelmileg az azt jelentheti, hogy határon belülre engedem, hagyom, hogy jobban megismerjen, hogy osztozzon velem bajomban, bánatomban, örömömben, bele lásson a mindennapjaimba, megosztom vele gondolataimat, érzéseimet stb. De ez véletlenül sem jelenti azt, hogy lebomlottak a határaim. Sőt!

A viták, a nézeteltérések, a konfliktusok tapasztalataink alapján miért lehetnek hevesebbek egy közeli ismerőssel, egy baráttal, egy hozzátartozóval, egy rokonnal, családtaggal szemben? Miért engedek meg többet magamnak ilyen helyzetekben?

A konfliktus nem más, mint nézetkülönbség érzelmekkel és indulatokkal. Ott alakul ki, ahol a kapcsolat és a kötődés sérül, megszakad. Ez egy veszteségélmény, mely feszültséget, érzelmeket és indulatokat generál. Ezeket a feszültségeket nagyon nehéz és nem is egészséges magunkban tartani, le kell, hogy vezessük, ki kell, hogy adjuk magunkból. Ennek megvannak a szociálisan elfogadott, hatékony formái. Amikor ezek a feszültségek elérnek, egy bizonyos szintet agresszívvé válik az ember. Nem feltétlenül fizikailag. A verbális agresszió is agresszió. Egy rossz megjegyzés, egy intrika, egy beszólás, a negligálás, a felemelt hang, vagy pont ellenkezőleg a hallgatás akkor, amikor pont beszélnünk kellene, és még sorolhatnánk, mind, mind agresszív megnyilvánulások.

Az agressziónak viszont megvan az a rossz tulajdonsága, hogy az mindig a legkisebb ellenállás irányába megy el. Kik azok, akik számunkra a legkisebb ellenállást tanúsítják? A gyengébbek, az elesettebbek, akik függenek tőlünk (beosztottaink, alárendeltjeink) és természetesen rokonaink, családtagjaink, szeretteink, gyermekeink, azok, akik elnézik nekünk, hogy agresszíven reagálunk, agresszívebben, mint másokkal szemben. Kibírhatatlanok, indulatosak, bunkók vagyunk velük. Elnézik, tűrik ezt, mert szeretnek bennünket és mindent megtesznek, hogy a kapcsolatunk velük továbbra is fennmaradjon. Arra azonban nagyon kell ügyelnünk, hogy ne feszítsük túl a húrt, ne éljünk vissza szeretteink, rokonaink, testi-lelki jó barátaink türelmével, szeretetével. Mert ha már ők is elfordulnak tőlünk, akkor megesik, hogy magunkra maradunk.

Köszönöm Dr. Nagy József pszichológus válaszát!

További szép napot kívánok!

2016.12.09./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Sebők Álmos/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/szeretet

Egy időben sokat gondolkodtam azon, hogy a világot mennyire felforgatja a karácsony előtti készülődés. Nagy szerepe van ebben a kereskedelemnek és a reklámoknak, melyek fokozatosan elvitték az ünneplés értékét a vásárlás és a drága ajándékok mércéje felé. Tulajdonképpen nem terveztem, hogy a karácsonyról fogok beszélni, a szeretetről viszont annál inkább! És miután a karácsonyt világszerte Jézus születéseként, és az emberi szeretet ünnepeként tartják számon, ezért most épp van aktualitása a szeretetről és a karácsonyról szóló diskurzusnak. 

Az az érdekes, – és ezt már sokan megfogalmazták – hogy ezen a közös ünnepen mindenki nagyon szeretne örömet okozni mások számára. Viszont, ahogy elmúlik a karácsony, kevésbé törekszünk a békére, valamint arra, hogy a szeretet hassa át a másokkal történő interakcióinkat. 

Valójában kinek van igaza, amikor a szeretet fogalmát meghatározza? Sok író és művész állította már témájának középpontjába azt a kérdést, hogy

mi is a szeretet?

Talán nem véletlenül.

Ha, abból indulunk ki, hogy van, aki képes hitelt felvenni azért, hogy egy drága ajándékot meg tudjon venni, az egyrészt nagyon önfeláldozó cselekedet, mert szeretné a szerettének a nagy álmát valóra váltani, pl. egy televízióval. De, másrészt a karácsonynak voltaképp nem az a lényege, hogy a használati tárgyakon keresztül szeressük egymást. Hanem maga szeretet és a meghittség átélése a fontos. Főleg ebben a rohanó világban van erre egyre nagyobb szükségünk.

Amikor kimondjuk ezt a szót a másik számára, hogy szeretlek, máris bizalmat és érzelmi biztonságot sugalmazunk. Ám van olyan író, aki úgy gondolja, hogy a szeretet nem csupán érzés, hanem cselekvés is. Így például Susan Forward híres pszichológus is, aki konkrétan újradefiniálta a szeretet fogalmát.

Úgy határozta meg, hogy a szeretet nemcsak érzésekből áll, hanem egy viselkedési mód is. A szerető viselkedés nem nyomja el a másikat, nem tartja bizonytalanságban, és nem kelt önutálatot. A szeretet nem fáj, hanem jó érzés. A szerető viselkedés megóvja mások érzelmi egészségét. Amikor valaki igazán szeret, akkor érezzük a törődést, az értékelést és a tiszteletet. „Az igazi szeretet a melegség, az öröm, a biztonság, a stabilitás és a belső béke érzését kelti.”

Susan Forward pszichológus gondolatait idéztem (Mérgező szülők c. könyv). Véleményem szerint az eddig elhangzottakat kellene éreznünk az év túlnyomó többségében, és nem csak karácsonykor. S, hogy miként tudunk jól szeretni, arról Brené Brown szociológus írt érdekes gondolatokat könyveiben. Beszámolt arról, hogy az önszeretet fejlesztése mennyiben képes hozzásegíteni bennünket ahhoz, hogy másokat is hasonlóképpen tudjunk elfogadni és szeretni:

mint amennyire ezt saját magunkkal is tesszük.

Én ezekkel a gondolatokkal kívánok kellemes karácsonyi készülődést és további szép napot!

2016.12.02./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/halogatas-muveszete 

Sokan válunk cselekvésképtelenné, amikor egy áhított vágyunk eléréséért lépnünk kellene. Gyakran mondjuk azt, hogy

majd holnap, majd jövő héten, majd inkább következő évben megteszem...

...és így telnek-múlnak a napok, hónapok, és évek. Minden megy ugyanúgy tovább, a vágyaink fiókjában pedig ott porosodnak a nagy elképzelések. Minden esetben az a bizonyos első lépés a legnehezebb.

A kitűzött határidő mindenképp cselekvésre késztet minket. Például, ha vizsgára készülünk, vagy egy projektet kell leadnunk, muszáj megerőltetni magunkat. Azonban, amikor nekünk kellene felállítani az önálló élettervünket és kijelölni a saját határidőinket, akkor már bizonytalanabbá válunk. Természetesen nem mindenki, ez habitus kérdése is. Ezért most főként az egyhelyben toporgónak lesz ez a téma érdekes.

Sokféle hang szólal meg bennünk, amikor késlekedünk. Megfordul a fejünkben, hogy nem fog sikerülni. Lehet, hogy nemet fognak mondani. Ettől függetlenül a vágy még ugyanúgy ott motoszkál bennünk. De, ha valamit nagyon szeretnénk, akkor miért nem próbáljuk meg elkezdeni a dolgot, miért halogatunk inkább?

Nálam az olyan hétköznapi esetekben is felmerül ez a gond, mint, hogy elinduljak-e futni. Jön a dilemma és a kifogáskeresés, főleg, ha rossz idő van.

A takarítás megint egy másik, de kicsit hasonló eset. Ám hiába várjuk a tisztaságmanókat, a feladat ránk marad. Én azt a taktikát szoktam alkalmazni, hogy nem gondolkozom azon, hogy csináljam, vagy ne csináljam, hanem szó szerint felkapom a nyúlcipőt. Persze nem mindegy, hogy a munka elől futunk, vagy a munka irányába.

Az eddig elhangzottaknál lehetnek komolyabb volumenű terveink is, mint például egy vállalkozás elindítása, magánélethez fűződő álmok megvalósítása, vagy valamilyen kreatív tevékenység kivitelezése. Lehet, hogy belülről nagyon vágyunk mindezekre, de mégsem kezdjük el a cselekvés szintjére emelni elképzeléseinket. Miért halogatunk?

Önbizalomhiány vagy a teljes tökéletességre való törekvés áll a dolog mögött? Vagy valahol egészen máshol kell az okot keresnünk? Valójában talán sajnáljuk az időnket a vágyainkra fordítani? És honnan tudhatjuk, hogy az elképzelésünk irreális vagy nem?

Soltész Krisztina pszichológust kérdeztem meg mindezekről. Most az ő véleménye következik.

Fontos különbséget tenni a halogatás típusai között. A házimunka nem egy egyszeri alkalomra szóló tevékenység, hanem egy visszatérő, hosszú távú megterhelés, ami helyett szívesebben csinálunk mást a szabadidőnkben. Tehát nem vágyunk rá, ezért inkább halogatjuk az elvégzését. Az álmainkat viszont szeretnénk valóra váltani, ebben az esetben egészen más okok húzódhatnak meg a halogatás mögött.

Ameddig csak tervezgetem a vágyott dolgot, addig a pillanatig idealizálom, tökéletesnek láthatom magam, de amikor a megvalósításra kerülne a sor, felerősödik a félelem, hogy mi van, ha nem tudom megcsinálni. Félek, hogy kudarcot vallok, ezért inkább halogatom a kezdést. Ha valaki perfekcionista, akkor az attól való félelem, hogy kudarcot vall és szembekerül a saját korlátaival, a tökéletlenségével, gátolja a cselekvést. Hiszen akkor elvész a tökéletesség illúziója. A halogatással megúszható a realitással való szembenézés.

A megmutatkozástól való félelem is kiválthat egyfajta szorongást, hogy mások hogy fognak értékelni engem. Ilyenkor fennáll az önbizalomhiány a háttérben.

A megvalósítás akkor is nehéz, mikor rövid távon nincs még visszajelzés, ami fokozni tudná a motiváltságot, és ez visszatart.

A halogatás mögött a halhatatlanság illúziója is állhat. Ha valaminek van kezdete, akkor vége is van. Viszont ameddig a valóban fontos dolgokat nem kezdem el valóra váltani, addig nem kell szembesülnöm azzal, hogy vége is lehet. Abban az illúzióban élhetek, hogy bármikor elkezdhetem. Pedig a napok, hetek, hónapok, akkor is telnek… Ezért amikor valakit ér egy olyan élmény, ami rádöbbenti arra, hogy az élet véges, pl. betegség vagy egy fontos személy halála, akkor ez a felismerés elindíthatja az életében lényeges dolgok megvalósítása felé.

Az álmokat könnyebb véghez vinni, ha kisebb részekre szedem, és tervet készítek, hogy hogyan tudok eljutni A-B-be, B-C-be. Ezáltal nem látom olyan elérhetetlennek, óriásinak. Ekkor az is kiderül, hogy reális vagy irreális az elképzelés. A terv mellé pedig határidőket kell felállítani, így kellő önfegyelem mellett elkerülhető a halogatás.

A kreatív munkához pedig mindezekkel szemben szükség van arra az időre, amit halogatással töltünk, mert ilyenkor érkeznek az eredeti ötletek. 

Köszönöm Soltész Krisztina pszichológus válaszát! 

További szép napot kívánok!

2016.11.25./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/biblioterapia 

/Ez elhangzott szöveg bővebb verziója olvasható az alábbiakban./

Ismerjük azt az érzést, amikor egy számunkra igazán jó könyv olvasása közben megszűnik körülöttünk a világ, mert annyira beszippant minket a tartalma. Ugyanezt átélhetjük filmnézés közben is, de mégsem ugyanaz a kettő, mert amikor olvasunk, aktivitásra ösztönözzük az agyunkat oly módon, hogy a történetből, az attitűdökből mi magunk építjük fel a könyv vizuális világát. Létrejön egyfajta belső találkozás.

Mostanában - a tanulmányaim miatt is - gyakrabban keresem fel a könyvtárat és honlapját. Így akadtam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár oldalán egy olyan foglalkozásra, hogy biblioterápia, és nagyon felkeltette az érdeklődésem, hogy hogyan is néz ki egy ilyen program, valamint,

hogyan tud a könyvolvasás terápiás foglalkozássá válni...

Ezért megkértem a bilbioterápia csoport vezetőjét, Sóron Ildikót, hogy meséljen nekünk erről a dologról, az ő gondolatai következnek.

A művészetterápiák közé tartozó biblioterápa legtömörebben könyvek általi gyógyítást jelent, melynek legfőbb célja a személyiség fejlesztése.

A biblioterápia elnevezés a görög eredetű biblion (könyv) és therapeia (kísérés, segítés, gyógyítás) szavak kapcsolatából született.

Verbális terápiáról lévén szó, legfőbb eszköze a nyelv, az emberi beszéd. A biblioterápiának a gyakorlatban több ága van. Így létezik klinikai valamint fejlesztő ágazata is. 

A klinikai ága az egészségügyben, különösen a pszichiátriai gondozásban van jelen, de szerepe lehet a rehabilitációban is, mint kísérő terápia. A tapasztalatok azt mutatják, hogy vannak olyan esetek, amikor nem lehetséges érzékelhető változást elérni e módszerrel: pl. a depresszió bizonyos stádiumaiban, a skizo-affektív zavarok esetén. Ugyanakkor az aktív biblioterápia (amikor létrehoznak valami szöveget a páciensek) bizonyos ága, mint pl. a naplóírás alkalmazható még skizofrének esetében is. Ha a páciens beszűkült tudatállapotban van, akkor nem lehet vele hatékony biblioterápiát folytatni, mivel nyelvi kommunikációra épülő foglalkozásról van szó.

A fejlesztő ágazat jelen lehet az élet csaknem minden területén, ahol önismeret-fejlesztés, beszéd- és kommunikáció fejlesztés, a kreativitás kibontakoztatása a cél, s ezekkel párhuzamosan szerepet kaphat a felzárkóztatásban, integrációban is.

Használják egyéni terápiában is, viszont a csoportban végzett munka lényegesen hatékonyabb. Egy átlagos foglalkozás ideális létszáma 6-12 fő.

A bizalmi légkör megteremtése elsődleges cél, ezért a foglalkozások a csoportra vonatkozó szabályok elfogadásával kezdődnek, melyek közül a legfontosabb a titoktartásra irányul: a csoportban elhangzottakat nem lehet idegeneknek kiadni, csak az egyéni élményekről szabad másoknak beszélni.

A foglalkozásokat ráhangolódást, „együtt rezgést” segítő játékkal kezdjük rendszerint, melynek célja a „csatornák” megnyitása a szabad, kötetlen asszociációk felé. Ezt követően kerül terítékre az irodalmi mű vagy műrészlet, mely „ugródeszkául” szolgál: a benne feltálalt kérdések az egyének számára különböző asszociációk lehetőségét kínálja fel. Jellemzően ugyanaz versrészlet a csoport tagjaiból akár egymásnak teljesen ellentmondó reakciókat is kiválthat, melyek mögöttes tartalmának a feltárása, kivesézése jelentős egyéni fejlesztő hatással bír. Az egyén megerősítést kap, világlátása tágul, új, eddig elfedett elemekkel bővül, mely önbizalmának növeléséhez, erősödéséhez vezet. Rendszeresek az egymás véleményére, gondolataira való reflektálások, oda-vissza utalások.

A csoportot vezető biblioterapeuta intenzíven figyeli a csoport működését és benne az egyének munkáját, kérdéseivel segíti a beszélgetést, biztosítani igyekszik a csoport harmóniáját, terelget, ha elakadást érzékel a folyamatban. A foglalkozások végeztével a résztvevők felszabadultabban és érezhetően jobb kedvvel távoznak. A rendszeres visszajelzések szerint a hallottak még hosszan motoszkálnak bennük, gyakran otthon egyénileg is dolgoznak a problémán, vagy hazafelé ballagva kisebb csoportokban még folytatják a foglalkozás után is a beszélgetést.

A fejlesztő terápia során segítjük feloldani az egyéni elakadásokat, tehát azok, akik ilyen problémákkal küzdenek – van-e olyan, akinek az életében ez ne fordulna elő? – a csoporttól támogató segítséget kaphatnak. Ha valaki önbizalom-hiánnyal küzd, neki is igen sokat segíthet egy biblioterápiás csoport. Az irodalmi műről folytatott beszélgetés ugyanis „más dimenzióba” helyezi az egyén problémáját, kívülállóként tud rátekinteni, s ez a külső szemlélőként való rácsodálkozás segíti a feloldást, a megoldási lehetőségek felkínálását.

A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban 2014-től zajlanak biblioterápiás foglalkozások. Ezekre csütörtökönként a Központi Könyvtárban (Kálvin tértől egy percre) kerül sor. Havonta 2-3 alkalommal vannak nyitott csoportok, melyek időpontjáról és tematikájáról a könyvtár honlapján (www.fszek.hu) lehet tájékozódni. Ezekre a foglakozásokra bárki eljöhet, viszont előzetes regisztrációt kérünk a biblioterapia@fszek.hu címre. Erre azért van szükség, hogy a csoportlétszámot tartani tudjuk, hiszen ahogy említettem, bizonyos létszám fölött már ez a módszer hatékonyan nem alkalmazható. A nyitott csoportok mellett van két zárt csoportos műhely is, melyek szintén ősszel indulnak középiskolások és felnőttek számára. E csoportok létszáma kötött és csak szeptemberben, előzetes beszélgetést követően lehet csatlakozni.

A biblioterápiáról bővebben itt is lehet tájékozódni: http://www.irodalomterapia.hu/

Köszönöm Sóron Ildikó közreműködését!

Szép napot kívánok!

2016.11.11./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna