https://soundcloud.com/user-829209489/onismeret_feldmar-andras

Manapság nagyon sokan érdeklődnek a pszichológia iránt, mert egyrészt nagyon érdekes tudományterület. Másrészt, mert az emberek szeretnének önmagukhoz útmutatást kapni. Felfedezni azokat a gondolatokat, amik segíthetik megérteni saját és mások indíttatásait, viselkedését. Amiatt is vágynak az irányjelzésre, hogy az életük, a kapcsolataik miért alakult úgy ahogy. Vagy vannak, akik a gyereknevelés terén motiváltak valamilyen hasznos tanácsot kapni. Mindebben az a közös, hogy a jelenségek, mások és önmagunk mozgatórugóit szeretnénk világosan látni, és hasznosítható tudást kapni a pozitív végkifejlet érdekében.

Talán már sokat ismételt dolognak tartjuk azt az örökérvényű Freud-i gondolatot, hogy a személyiségünk szerkezete három részből áll. Ösztön énből, az énből, és a felettes énből. Ezek közül a felettes énünket emelném ki, melyet a nyelvsajátosságból is kifolyólag, nevezhetünk a saját főnökünknek. Hiszen ez a részünk – felettes énünk - dönt arról, hogy hogyan tudunk helyesen cselekedni. Emellett pedig rendelkezünk a tudattalannal, vagy másik elnevezésében: a tudatalattinkkal. Számomra ez a felosztottság egy én-hierarchiát állít fel, és azt feltételezem, hogy nem véletlen a folytonos belső párbeszédünk saját magunkkal, hiszen szinte minden cselekvésünket döntési folyamat alá vonunk.

A testünkön belüli történések valahogy kivetülnek a minket körülölelő világra is. Ahogy bennünk szerveződik egy biológiai és pszichés rendszer, mindaz a testünkön kívüli felépített világunkat is visszatükrözi. Így pl.: vannak szállítóeszközeink és azok pályái, mint a vasút és a sín, ugyanígy léteznek a szervezetünkön belül véredények és idegpályák. Van vízvezeték csatornánk, mint ahogy bélcsatornánk is. Ahogy az immunrendszerünk reagál az antitestekre, a társadalom is hasonlóan veti ki magából a másságot és a deviánsokat. Szerencsére nem mindenhol. Emellett ismerünk magunkon kívül elhelyezett Istenképeket, akik felettünk állnak, de hasonlóan helyezkednek fölénk a politikusok is. A személyközi aktusokban pedig ismerjük a szadista és mazochista, alá-fölérendeltségi viszonyokat. Valamint vállalati rendszereket működtetünk, ahol úgy szerveződünk, hogy legyen, aki irányít és végrehajt, és ebben az interakcióban szintén megtalálható a felettes szóhasználat, csak úgy, mint a személyiségünk szerkezeti felosztásán belüli felettes én esetében.

Hogy hogyan alakulnak a személyes kapcsolataink, nagyban meghatározza, hogy mi zajlik le bennünk. Tudatossá, pedig az önismeretünk tesz bennünket. De hogyan mondhatja bármelyikünk is magáról, hogy tudja, mikor mit miért cselekszik, ha ilyen Freud-i személyiség-rétegek működnek bennünk, mint a tudatalatti és a felettes én?

Tulajdonképpen az önismeret mennyiben tud megvalósulni?  Mit is jelent pontosan önmagunk ismerete? A múltunkat? Sokszor csak akkor döbbenünk rá, hogy valami hiányzik a megértési folyamatunkból, amikor önmagunk számára is meglepő módon cselekszünk, vagy amikor, valaki más visszatükröz minket.

Mindezekről Feldmár András pszichoterapeutát kérdeztem, és az ő gondolatai következnek a témában.

Nincs személyiségem, nincsenek részeim, a freudi feldarabolás rossz metafora. A nyelv könnyen félrevezet. Nincs önismeret, nincs egyszarvú sem, pedig van rá szó.

Nem vagyok ketten: én és önmagam. Bábszínházi trükk egyik kezemre az ÉN-t, másikra a MAGAM-at húzni. Egy sejtből, a zigótából nőttem, nincsenek részeim, csak egy gépnek vannak alkatrészei, én egy vagyok. Szabad vagyok, szabadságra vagyok ítélve, nem lehetek nem szabad.

A múlt nem határozza meg a jövőt. A szokásoktól meg lehet szabadulni. Minden pillanat kritikus. Alakulok, változom, csak pillanatnyilag vagyok. Amikor egy új helyzetbe kerülök, meglepődöm. Rajtad keresztül vagyok olyannyira önmagam.

Nincs szexualitásom, csak a kettőnk között van a mi szexünk.

A „tudatalatti” az, amit tudok, de nincsenek rá szavak, nem fejeztem még ki, mert megtiltotta valaki, mert megfogalmazhatatlan, mert gondolni sem szabad rá.

Megérteni nem lehet senkit, magamat sem.  De nincs is szükség rá. Magamban kell elfogadnom a vágyaimat, az élményeimet, a mások vágyait is, nem kell magyarázni semmit.

A szeretet örül a másiknak, úgy ahogy a másik van, akit szeretünk, nem szorul javításra. Ha szeretek magam lenni, akkor örülök az élet minden cseppjének.

/Fotó: Halmai Gyöngyi/

Köszönöm Feldmár András pszichoterapeuta gondolatait!

Programajánló

Aki szeretné Feldmár Andrást élőben is meghallgatni, neki szívesen ajánlom a Függőség és emancipáció elnevezésű előadást, mely november 14-én és 21-én este lesz az Akvárium Klubban.

Köszönöm a figyelmet!

Szép napot kívánok!

2016.11.04./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/alkotas

(Jung neve kicsit jin jangos a felvételen, de helyesen ejtve: Jung:)

Az emberiség kollektív tudatára, lelkére műveikkel, bölcsességeikkel hatást gyakorlók közül sokan bizonyos megpróbáltatások folyamatának eredményeként termelték ki magukból gondolataik konzervált gyümölcsét.

Úgy is mondhatnám, hogy az alkotó energia egyik termőfája az életben elszenvedett trauma, vagy elakadás, olyan lelki állapot, amely beindítja az alkotási vágy motorját, a kreatív erőket.

Például: Szókratész, Franz Kafka, nagy költőink, mint József Attila, Babits Mihály, Kölcsey Ferenc, Juhász Gyula, Pilinszky János  – és még sorolhatnám a neveket – mind /mániás/depresszióval küzdöttek.

A negatív katalizátorok beteljesítettek valamiféle küldetést az ő életükben, hiszen az emberiség javára alkottak, és hagytak hátra szellemi kincseket. Az ő példájukon keresztül is láthatjuk, hogy nincs értelmetlen élet, és nincs küzdelemmentes élet sem.

Valami végett mindenki olyan szintű lelki kihívással küzd, amellyel az ő személyisége tud csak megbirkózni, hiszen nincs két pont egyforma élet, és épp ezért teljesen feleslegesnek tartom, amikor az emberek elkezdik egymás életnehézségét összemérni, és párbeszédük során abban törekednek győzelemre, hogy kinek nehezebb az élete a másikénál. Megfejlődni a saját sorsunk adta nehézségeket az egyben egy küldetés, de nevezhetjük életútnak is. Feltételezem, hogy a termékeny, hasznos gondolatok létrehozására, művészeti alkotások megkomponálására leginkább az képes, aki a saját életútján már sok énerőt igénylő állapoton átjutott.

És, hogy ez a feltételezésem mennyire helytálló, arról most kivételesen nem pszichológusi véleményt hoztam, hiszen ők maguk is esendő emberek, hanem inkább két pszichológus életéből szemezgettem, akik egy ideig szoros kapcsolatban álltak egymással.

Az egyikük a pszichoanalízis atyja Sigmund Freud, aki többek között az álomfejtés tudományát is kidolgozta. A másikuk pedig Carl Gustav Jung, akinek munkássága szintén hosszúra nyúlik.

David Rosen amerikai pszichiáter kutatómunkát folytatott Jung életéről, majd erről írt is egy nagyon érdekes könyvet. Ennek címe: Jung és a tao. Az integritás útja. Az író kutatásának középpontjába azt a kérdést állította, hogy Jung taoista szemléletű volt-e. Egyébként a tao jelentése röviden: az út.

A könyv végigvezeti olvasóját Jung és Freud kapcsolatán, feltárja Jung apakomplexusát, majd Freuddal való szakítását, ami mindkettőjüket megviselte. Jung nem értett egyet Freud szexualitáselméletével, de pl.: egy másik író John Kerr szerint személyes ok is meghúzódott a szakításuk mögött. Erről egy filmadaptáció is készült végül. Ám visszakanyarodva David Rosen: Jung és a tao című munkájára; Jungról megtudhatjuk, hogy az apakomplexusa milyen mértékben manifesztálódott Freuddal való kapcsolatában, és a munkakapcsolatuk felfüggesztése mennyi szorongással és küzdelemmel járt Jung számára. Freud, aki pánikrohamokkal küzdött Jung apjaként tekintett önmagára egy 1909-ben írt levelezésük szerint. Jungnak három évébe került elhatároznia magát, hogy túllépjen a Freudi hamis énjén és ezek után arra törekedett, hogy megszülessen az ő igazi énje. Ez alatt az időszak alatt megírta A tudattalan pszichológiája című könyvét, melyet később átnevezett. Freud utáni időszakában – a szerző szerint – Jung súlyos identitásproblémával küzdött és szinte a „téboly küszöbéig jutott” (id.).

Jung végül úgy tudta lelki egyensúlyát helyreállítani, hogy aktív imaginációval foglalkozott valamint mandalákat rajzolt, melyet a mély-énjének kifejeződéseként összegzett.

Több mély pontja volt egyébként az életében, és sajnos 1933-ban Jung letért a tao útjáról, ahogy a könyv fogalmaz. Ekkor ugyanis nem ismerte fel, hogy a náci propaganda hatása alá került, melyet nagyon megbánt. Ennek hatására megírta: A katasztrófa után című cikkét, melyben vallomást tesz a „kollektív bűnösség lélektani fogalmáról.” Majd ezen események után, később szívinfarktusa lett, melyből sikeresen felépült.

Jung egész életét az alkotás jellemezte. Amellett, hogy számos könyvet megírt, szobrokat, festményeket, kőfaragásokat is készített valahányszor elakadt az életében.

A könyv egyébként bebizonyítja, hogy Jung valóban szoros kapcsolatot vallott a keleti filozófiával, és szívesen is mesélnék még erről, de nekem mára ennyi fért bele a műsoridőbe.

2016.10.28./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

Felhasznált irodalom

David Rosen: Jung és a tao. Az intergritás útja.

Az idézetek is ebből a könyvből származnak.

https://soundcloud.com/user-829209489/eleterzes

Életérzés.

Mit jelent ez a szó? És mit jelent ezzel azonosulni a fogyasztói társadalomban? Erről lesz most szó.

Az életútja mindenkinek egyedi. Abban azonban lehetnek hasonlóságok, ahogy az életünkben érezni szoktuk magunkat.

Vajon mi artikulálódik bennünk életérzésként? A hangulatunk?

Valószínűleg igen. Ahogy felnövünk és öregszünk, haladunk bizonyos életszakaszok felé, újabb és újabb élményeket fedezhetünk fel, melyeket valamilyen hangulattal kapcsolunk össze.

Az életérzésünk olyan, mint egy magunkra öltött szemüveg, amin keresztül látjuk a világot.

Amikor tartósan fáradtnak és nyűgösnek érezzük magunkat, olyankor hajlamosabbak lehetünk egy koktélszürcsölős medencébe vagy tengerparta képzelni magunkat. Vagy, ha olyan messzire épp nem is jutunk az álmodozásban, a pihe-puha ágyunk látványa (pl.: egy könyvvel vagy filmmel és teával) biztosan beugrik. Ha egy megfeszített tempójú időszakban vagyunk benne, akkor a képzeletünk szívesen repít bennünket egy vad buliba tombolni vagy egy pubba nevetgélni. Ha túl egysíkúnak érezzük a mindennapokat, akkor szívesen fantáziálunk valamilyen közös mozi, színház vagy kirándulós programról.

De honnan ered az ihlet, hogy mire vágyunk épp? Amikor minden jól megy, olyankor az életfilmünket színesben látjuk, viszont, ha hiányérzetünk támad, akkor az elkezd bennünk dolgozni, és a mozink átvált fekete-fehérre, vagy szürkére.  

A boldogság, mint érzés vagy állapot nagyon fontos számunkra. Életünk egyik mozgatórugója a boldogságra való törekvés. De mi kell ehhez? Keressük az élményeket, a család, az emberek vagy állatok társaságát, melyek pozitív érzésekkel töltenek el bennünket. A szeretet érzése, és az, hogy szerethetünk valakit mindenkinek elemi szükséglete. Mégis, az ember nem úgy működik, hogy képes betelni vagy jóllakni ezekkel az érzelmekkel. Általában nem úgy funkcionálunk, hogy folyamatosan, minden pillanatunkban boldognak érezzük magunkat. Programokat szervezünk, találkozókat beszélünk meg, elmegyünk szórakozni. Munka, iskola vagy egy nehéz nap után, hogy újratermeljük a pozitív érzéseket.

Ha a munkánk nem a hobbink, akkor valószínűleg intenzívebben érezzük szükségét a boldogság-adalékanyagnak, ami kárpótol bennünket a rabszolga létért. Általában az is rányomja a bélyegét a hangulatunkra, hogy ha valamilyen komfortérzet problémával küzdünk, ilyenkor vágyunk egy garantáltan jó termékre, ami segíteni tud rajtunk.Manapság a kínálati oldalon elárasztanak bennünket a jobbnál jobb vagy épp rosszabbnál rosszabb lehetőségek. Kinek hogy!

A média és a reklámok képesek közvetíteni egyfajta életérzést, amit a termékek és szolgáltatások használata által akarunk magunkévá tenni. Megmutatják számunkra, hogy mitől érezhetjük az életünket teljesnek, ezért amikor hiányérzetünk van, általában egy olyan dologra vágyunk, ami elhallgattatja a deficitet bennünk. A reklámok arra tesznek kísérletet, hogy vizuális módon intencionáljuk a problémáinkat orvosló vágyakat, és a hozzájuk társítható életérzéseket, amikkel azonosulhatunk. Amikor két ugyanolyan terméket reklámoznak nekünk, olyankor a többletérték a sugallt örömérzet lesz, ami boldogságot nyújthat a számunkra.

Mondhatjuk-e, hogy boldogságfüggők lettünk? Mit jelent ma egyensúlyozni a fogyasztói társadalomban?

Ebben a témában Sas István reklámpszichológus volt segítségemre, az ő véleménye következik most:

Egy baj van: Hirdetésekkel és példálózással nem lehet tovább passzolni mások „életérzését”!  A reklámosok akkor találták ki ezt az „életérzés” micsodát, (filozófiát), amikor magukról a termékekről már nem tudtak értelmes újdonságot mondani. Féktelen jókedvvel, boldogságban úszó pillanatfelvételekkel kezdték helyettesíteni az észérveket. Ma is szorgalmasan bizonygatják, hogy egy istenített termék birtoklásával automatikusan beviharzik életünkbe a boldogság; az életünk szebbé válik – legyen az egy borotvahab, egy intimbetét, vagy egy izzadás gátló dezodor.

Csakhogy ez a reklámok Nagy Hazugsága. Amit azért nem kell túl komolyan sem venni! Higgyék el, 13 év felett szinte nincs olyan fogyasztó, aki bedőlne a boldogság-hazugságnak.

Ugyan miért hinné el egy felnőtt, értelmes ember, hogy a fehérítő mosóportól, a kézkímélő mosogatószertől, a lábgomba kenőcstől tényleg beköszönt életébe a boldogság?

És mégis elhisszük!!!

Elhisszük mindahányan! Tudják miért? Mert el AKARJUK hinni!

Olyan jó dolog egy pillanatra elringatni magunkat az illúzióban, hogy egy tárgy, egy árucikk megszerzésével hipp-hopp eltűnnek a gonosz viharfelhők az életünkből … és bekopog életünkbe a ragyogó, gondtalan Boldogság! 

Köszönöm a válaszát Sas István reklámpszichológusnak!

Szép napot kívánok!

2016.10.21./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/napindito-pszichokapszula-civil-radio-2016-10-14 

Előző héten az volt a kicsit komolytalanabb téma itt a napindító pszichokapszulában, hogy miért érezzük úgy időnként, a szekrény előtt ácsorogva, hogy nincs egy ruhánk sem, amit felvehetnénk.

Annak ellenére, hogy ez nem egy központi probléma az életünkben, mégis merőben más vélemények fognak elhangozni a mai rovatban.

Ez is azt mutatja, hogy egy kérdésről sokféleképpen tudunk gondolkodni.

Ma egy kicsit az egyéniség és a divat interakciójára fókuszálunk főként. Az előző alkalommal szerettem volna egy divattervezőt is megszólaltatni a témában, ezért ígéretet is tettem rá, hogy ezt pótolni fogom. Most sikerült elérnem egy olyan divattervezőt, aki környezettudatos küldetéssel végzi munkáját. A mai rovatban Réti Éva gondolatait fogom majd megosztani. De előtte szeretném egy másik szakértő véleményét is ismertetni a témában, ő pedig nem más, mint Sas István reklámpszichológus. Az ő gondolatai következnek.

Ennek a szekrény előtti töprengésnek semmi köze nincs a divatiparhoz, pláne az önértékelési válsághoz!

Akinek csak egy ruhája van és „a közül kell választania”, annak persze soha sincs ilyen problémája!  Az igazi gond: a választás szabadsága! Nevezetesen az, hogy ilyenkor a „helyes döntés” érdekében a hölgyeknek fejben végig kell játszaniuk az aznapra tervezett valamennyi helyzetüket – hogy kikkel találkoznak majd…és a különböző szituációkban milyen szerepeknek akarnak megfelelni! Na most itt van az igazi konfliktus!

Ugyanis a szekrény előtt álló nőben ilyenkor minimum három „Én”, három „Ego” csap össze egymással.  

- Az egyik, hogy olyannak mutassa magát, amilyen ő valójában.

- A másik, hogy olyannak mutassa magát, mint amilyennek szeretne látszani.

- A harmadik, hogy olyannak mutassa magát, mint amilyennek mások szeretnék őt látni.

Ennyi.

Csoda, ha erre a belső viaskodásra akár egy fél óra is rámegy? 

Most pedig Réti Éva divattervező gondolatai következnek: 

Sokan szeretnének egyediek, különlegesek lenni, de igazából ezért nagyon sokat kell dolgozni. Ruhavásárlás szempontjából a legtöbben általában a könnyebbik utat választják, pedig az önkifejezéshez arra lenne szükség, hogy ne álljunk be ugyanabba a sorba, amibe mindenki, ne ugyanazokat vásároljuk meg, amit mindenki más is.

A nők és a fiatalabb lányok általában elmennek ugyanazokba a boltokba, ahova pl.: a barátnők is járnak, és megveszik a legújabb divat szerinti darabokat. Mikor azonban hazamennek és bele szeretnék illeszteni a meglévő ruhatárba az új szerzeményt, akkor döbbennek rá, hogy nem igazán tudják mivel, mihez felvenni, és ilyenkor bekerül a többi alig használt ruha közé.

Kialakítani egy olyan ruhatárat, mely kombinálható, illik a karakterünkhöz és az alkatunkhoz, az egyrészt nagyon nehéz, másrészt pedig egy újfajta gondolkodást is igényel. Viszont megéri, ha erre elég időt fordítunk!

Az aktuális ruhatárunk összeállítása előtt, először meg kell határozni azt a stílust, ami az adott alakhoz a legjobban illik. Itt most őszinte leszek, nagyon lényeges, hogy ne dőljünk be a saját illúziónknak. Fontos, hogy az adott testalkatunkhoz igazodjunk. Továbbá a megfelelő színek kiválasztása egy meghatározó pontja lehetne a folyamatnak, mert általa végtelen variációt tudnánk kialakítani. A színek kombinálásával változatossá tehető az öltözetünk, de ezt valahogy szinte mindenki elfelejti, mikor bemegy egy ruházati üzletbe. Magával sodorja a légkör, a marketing, és újra kezdődik minden elölről.

Akik nem találják meg a saját stílusukat ők mindig valakihez szeretnének hasonlítani. A legrosszabb az, hogy ilyenkor tényleg válogatás nélkül mindent összevásárolnak, és utána szinte semmi nem illeszthető össze semmivel.

Ezt a felhalmozási folyamatot a saját stílus megtalálásával lehet megállítani. Ha ez nem történik meg, akkor mivel szeretne máshoz/másokhoz hasonlítani, magával vonzza a túlzott ruhavásárlást, melyben nem alakul ki a harmónia. Egy idő után tele lesz a szekrény ruhával, melyből lehet, hogy egyébként sok jó darab felhasználható lenne, de mivel nem ismerte még ki a saját stílusát, igényét eléggé, ezért nem tudja összeállítani az egyéni kollekcióját sem!

Köszönöm Réti Éva öko-divattervező és Sas István reklámpszichológus gondolatait a témában!

Én most egy picikét hiányoltam, hogy a férfiakról nem esett szó, hiszen ez a kérdés ugyanúgy érintheti őket is. Remélem, hogy azért számukra is hasznos volt. 

Mára megköszönöm a figyelmet, szép napot kívánok!

2016.09.16./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna 

https://soundcloud.com/user-829209489/nincs-egy-ruham

Egy gyakran hangoztatott napindító mondattal kezdeném a mai rovatot, mely úgy hangzik, hogy:

Nincs egy ruhám sem, amit felvehetnék!

Valamennyiünk számára ismerős ez a probléma, ami szerencsésebb esetben azonban mégsem igaz. Na, de akkor mi bújik meg e mögött a kicsit komolytalanabb probléma mögött?

Ismerős helyzetként villanhat fel az a képkocka, amikor állunk elégedetlenül az átkutatott ruhásszekrény előtt vagy épp a tükörben nézegetjük magunkat, és csalódottan konstatáljuk, hogy: nincs egy normális göncöm sem! Közben pedig lehet, hogy annyira tele van a szekrényünk, hogy még az ajtaját is nehéz visszazárni. Ezt a nők meg is szokták kapni a kedves párjuktól, hogy:

’De hát tele vagy ruhával!’

Tartottam egy kisebb közvéleménykutatást a környezetemben arról, hogy miért szoktuk ezt érezni, miért nehéz időnként megtalálni azt az öltözéket, amit szívesen viselnénk. Úgy tűnt, hogy maga a kérdés is komplikált, nemcsak a ruhaválasztás. Nem igazán találtam egyöntetű válaszra. Az viszont kiderült, hogy ezzel a problémával nemcsak a nők, hanem a férfiak is ugyanúgy szembesülni szoktak, maximum nem annyira hangoztatják a szekrény előtt állva, mint mi nők. A kérdésemre adott vélemények közül kettőt emelnék ki. Az egyik válaszadó a hiúságra tippelt, mint kiváltó okra. A másik megkérdezett pedig elmesélte, hogy valahol hallott egy olyan jó-tanácsot, hogy érdemes azokat a ruhadarabokat szelektálni a szekrényből, amit már két éve egyszer sem hordtunk. Végül is ez alapján csökkenhet az a ruhamennyiség, ami közül amúgy sem tudunk választani. Ez is egy megoldás, de ezzel még mindig nem jöttünk rá a döntési nehézségünk okára.

Ismerjük azt a mondást, hogy nem a ruha teszi az embert, azonban napjainkban már annak is külön divatirányzata van, hogy miben menjünk el például futni. Az öltözetünk kommunikál, információt közöl rólunk, és a ruháink viselése során szeretnénk élni az önkifejezés lehetőségével. Amikor felöltözünk, egy kicsit mondatokba is foglaljuk magunkat mások számára, mert aki ránk néz, egyfajta attitűd éri velünk kapcsolatosan. Valamilyen sztereotípia alapján elhelyez minket a saját kategorizáló rendszerében.

A testünk önreprezentációs felületként bír. Ruházatunk segítségével kulturális kódokat ölthetünk magunkra, továbbá az öltözetünk konvencionális módon képes reprezentálni a nemi identitásunkat, kommunikálhat a foglalkozásunkról, beszélhet az egyéniségünkről, és státuszszimbolizáló hatása is lehet. Azt leszögezhetjük, hogy az öltözékünknek mindenképp konstruáló szerepe van.

Az üzletekben akár órákat tudunk eltölteni azzal, hogy a stílusunknak, az esztétikai érzékünknek megfelelő elképzelést összeegyeztessük az aktuális divatkínálattal, ami nem mindig könnyű feladat. Leginkább olyankor vagyunk nagyobb bajban, amikor egy fontos esemény alkalmával szeretnénk a dresscode-nak vagy a saját elvárásainknak megfelelő ruházatban megjelenni. Miután túljutunk a vásárlási mizérián, boldogsághormontól túltengve, örömmel helyezzük be a szekrénybe az új szerzeményt.

És itt visszatérek az eredeti kérdésre, hogy miért érezzük úgy, hogy nincs mit felvennünk?

Mi okozza ezt az elégedetlenséget? A hiúság? Döntésképtelenség?

Netán túl szürkének, mókuskerékszerűnek érezzük a mindennapi készülődést, és végül az öltözködéstől várjuk a megváltást? Valószínűleg az sem mindegy, hogy hová tart az utunk.

Tényleg az lehet a gond, hogy nincs egy normális ruhánk sem, amit felvehetnénk?

Próbáltam divattervezőket megkeresni, hogy a pszichológiai megközelítés mellett alkossanak ők is véleményt, azonban ezzel adós maradok, mert nem jártam teljes sikerrel. Viszont Soltész Krisztina pszichológust sikerült elérnem, aki a következőképpen vélekedett.

Többféle megközelítés is lehetséges erre a kérdésre. Állhat az azonosulási készség problémája a háttérben. Ilyenkor úgy érzem, hogy semmi sem elég jó, semmivel sem tudok úgy igazán éppen azonosulni. Fennállhat egy önelfogadási konfliktus is, amikor tulajdonképpen nem is főként a ruhával van baj, hanem inkább saját magamat nem tudom elfogadni olyannak, amilyen vagyok, ahogy kinézek. Egy ruha kiválasztása a hangulatunktól is függ. Emellett a nőknek és ugyanígy a férfiaknak is szükséges van arra, hogy legyen egy olyan új ruhadarab a szekrényben, amiben szépnek érezheti magát. Igényeljük a változatosság érzését, és az újdonság élményét.

Köszönöm Soltész Krisztina pszichológus válaszát!

A témához kapcsolódó programajánló:

Ha bárki úgy érzi, hogy sok olyan ruhája van, amit már évek óta nem viselt, akkor érdemes kiválogatni azokat és odaadni egy olyan szervezetnek, akik továbbítják a rászorulóknak.

Szép napot kívánok!

2016.10.07./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

(Hanganyag: a Civil Rádió archívumában.)

Elterjedt gyakorlattá vált, a betegségeket valamilyen pszichés eredetű problémára visszavezetni. Nemcsak bizonyos gyógyítók törekednek rá, hanem a hétköznapi beszédben, a médiában is sokszor találkozhatunk ezzel. De ez vajon, hogyan hat személy szerint arra, aki bármilyen tartós betegséggel, fájdalmas állapottal küzd? Ez lesz a ma reggeli pszichokapszula témája.

Amikor valakinél felállítanak egy orvosi diagnózist, vagy pont, hogy nem találják a kiváltó okot, olyankor szinte kizárt, hogy az illető ne fusson bele valamilyen pszichés eredetű, lelki aspektust feltáró elemzésbe, amit összefüggésbe hoznak az ő testi tüneteivel. Az odáig rendben is van, amikor egyéni belátás szerint keressük gyógyulásunk lehetőségeit, és adott esetben mi magunk akarjuk a saját lelki életünket a középpontba helyezni.

Azonban a környezetünktől gyakran szoktuk hallani azt a vélekedést, hogy:

Ez bizony pszichésen van.

Tartsunk önvizsgálatot.

Sokszor a beteg saját maga kezdi önmagát hibáztatni, hogy mit rontott el, mi nem stimmel vele. Ez további lelki terhet róhat rá, pedig nem ez volt a cél. Gyakran segítő szándék húzódik meg a tanácsok mögött, viszont megesik, hogy ezzel ellentétesen hibáztatunk.

Bárkinél előfordulhat valamilyen tünet, és van, akinél tartósan is fennállhat egy adott betegség, hiszen evidens, hogy használjuk a testünk meglévő funkcióit, idővel azonban ezek teljesítménye csökken. Persze most sokan mondhatják azt, hogy igen számít egy betegség kialakulásában az érzelmi megterhelés is. És egyébként valóban hasznos dolog önvizsgálatot tartani. De nem is ezt szeretném főként a fókuszba helyezni, hanem inkább az érdekelt, hogy ha kijelentjük egy másik ember számára, hogy ő tehet a problémájáról azáltal, hogy valamilyen pszichés-lelki okot, vagy személyes tulajdonságot vélünk a háttérben felfedezni, - azzal vajon segítünk-e neki? Sokat számít, hogy hibáztató kontextusban tesszük-e mindezt? Például egy rákbetegséggel küzdő embernek nagyon nehéz lehet a saját küzdelme.

Vajon mennyi igazság van abban, hogy a testi betegségeknek pszichés, lelki eredetű oka van? És mit tud kezdeni ezzel az információval a paciens? Hogyan érintheti, amikor hibáztatják?

Ezekről a nehéz kérdésekről Soltész Krisztina pszichológust kérdeztem, akinek az egyik fő szakterülete a meddőség, mely szintén egy megterhelő probléma. Most az ő meglátásai következnek:

Valóban sokszor lehet hallani, azokat a fejtegetéseket, hogy ha pl.: fáj a torkom, akkor az azzal áll kapcsolatban, hogy nem tudok kimondani valamit, ami engem nyomaszt. Vagy ha fáj az alhasam, akkor a nőiségemet nem tudom megélni. És még sorolhatnánk ezeket az összefüggéseket. Alapvetően ezek az állítások nem helytállóak, mert nem az ok betegít meg. Már több pacienssel találkoztam, aki kapott olyan visszajelzést, ami a személyiségére vonatkozott. Főként meddőséggel küzdő nőknél látom, hallom ezt. Például: egy paciensem elment egy kineziológushoz, aki azt mondta neki, hogy azért nem jön össze a baba, mert ő szigorú anya lenne.

Ez áldozathibáztatás, és nem csak ez az eset az, hanem mindegyik, amikor egy segítségre szorulót ilyen módon felelőssé tesznek.

Eredendően genetikai hajlam húzódik meg egy-egy már kialakult testi betegség mögött. Annál is jelentkezhet, aki szorongóbb és annál is, aki kiegyensúlyozottan él. Természetesen az elfojtott, és ki nem fejezett érzelmek képesek stresszt okozni, ez teremt egy fiziológiás környezetet, és a genetikai hajlamunk révén a stressz manifesztálódhat valamilyen testi tünetben. Kialakulhatnak pszichoszomatikus problémák is. A pszichológus abban tud segíteni, hogy a traumáját megfejlődje a paciens, hogy csökkentse a terhet, és a stresszállapot megszűnjön.

Abban az esetben, amikor például az emberek pszichés-lelki okot kezdenek keresni egy-egy betegség mögött, olyankor a kontroll illúziójáról beszélhetünk. Hiszen eszerint én magam leszek a betegségem kiváltó oka, és ekkor én leszek az, aki tud változtatni rajta. Úgy érezhetjük, hogy a kezünkben lehet az irányítás. Ez eredményez egy kontroll élményt, és a bizonytalanság érzése megszűnhet.

Amikor egy kívülálló személy hibáztatóan fogalmaz, olyankor szintén a kontroll funkcióról beszélhetünk. Ez esetben a hibáztató fél, azt gondolja, hogy mivel ez a másikkal történt meg, akkor ez a másik hibájából ered. Úgy hiszi, hogy egy felismert hiba vagy „tudás” ismeretének a birtokában áll, és ez biztonságot jelent a számára. Tehát, aki hibáztat, azt gondolja, hogy ugyanez vele nem történhet meg.

Sokkal empatikusabb reakció lehetne, ha inkább kifejeznénk együttérzésünket. Ezt megtehetjük úgy, hogy nem formálunk semmilyen véleményt, vagy úgy is, hogy a támogatásunkról biztosítjuk a másikat, hogy vele vagyunk, és ránk számíthat.

Köszönöm Soltész Krisztina pszichológus válaszát!

Szép napot mindenkinek!

2016.09.30./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata és Péterfi Ferenc/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

(Hanganyag: a Civil Rádió archívumában)

A félelem atmoszférája igencsak jelen van a mindennapjainban. Ezért a félelem és szorongás kerül fókuszba a mai reggelen.

A vizsgák előtt álló diákok, vagy vizsgálatra váró paciensek, a feszengő vagy stresszes emberek sokszor kapják tanácsként, hogy lazítsanak. De ezt megvalósítani nem olyan könnyű, és a helyzettől is függ.

Ha elképzelünk például egy liftben, két emelet között elakadt utast, akkor ő valószínűleg épp nagyon feszeng, és aligha tudna azzal a mondattal bámit is kezdeni, hogy: nyugodj meg! Főleg, ha némi klausztrofóbiával is küzd. Hiszen pillanatnyi állapotában tehetetlen, épp a jövőben reménykedik, hogy valaki a segítségére siet, és kiszabadítja a liftből, és biztos, már nagyon bánja, hogy nem a lépcsőt választotta.

A szorongás, egy szoros/szorult állapottal azonosítható érzés. Leginkább stressz, félelem, és pánik kíséri. A fél-elem, azaz a félelem szó pedig már önmagában tükrözi, hogy mi ez az érzés bennünk. Valami olyan szorongató lelki jelenség, ami felett csak félig van erőnk uralkodni, s valami, ami félig képes felettünk uralkodni. El kellene dönteni, ki a kapitány, az én felem, vagy a félelem.

De miért ilyen nehéz egy szorult helyzetben átvenni az irányítást? Úgy gondoljuk, ha félünk, akkor képesek vagyunk kontrollt gyakorolni a biztonságérzetünk felett?

Erre Bánki László pszichológus és családterapeuta válaszolt, az ő gondolatai következnek:

Ritkán gondolunk rá, hogy félelmeinknek és szorongásainknak bizony sokszor létfenntartó alapja van. A kisbaba például a túl erős, váratlan ingerektől, az édesanya eltávolodásától, az érzelmi biztonság elvesztésétől megijed. Hogy ha ezt nem tenné, nem jelezné, akkor úgy érezné, hogy veszélybe kerül.

Ha egy nagyobb gyerek vagy felnőtt attól „szorong” például, hogy nem tud megfelelni egy helyzetben, vagy nem képes teljesíteni valamit, akkor ez a rossz félelemérzés a jövőbeli kudarc elkerülése érdekében lép fel.

Az ilyen félelem – ha nem túl erős – segít minket, facilitál vagyis ösztönöz célunk elérésében, képes hatékonyabbá tenni bennünket, például: élesíti a reflexeinket, gyorsítja a válaszkészségünket.

A testi-lelki biztonságunkat szolgálják az erős vegetatív, testi reakciók, a stressz-készenlét állapota, mert arra késztet minket, hogy megfelelően válaszoljunk az ingerekre, és kerüljük el a veszélyeket. Ilyen alapon azt lehet mondani, hogy mindenki szorong. Aki egyáltalán nem szorong, nem képes szorongani, nos, akkor van baj… 

Másrészt azonban az emberekkel foglalkozó pszichológusok és orvosok azt is látják, hogy a szorongásnak és a félelemnek vannak szélsőséges, akár kórosnak minősíthető fajtái. Ezek tartósan ellehetetlenítik a mindennapi életvitelt és alkalmazkodást. Ilyenek például a fóbiák, kényszeres tünetek, vagy a szorongással összefüggő depresszió bizonyos típusai.

Ha innen nézzük, akkor a szorongások, vagy beszédes kifejezéssel élve, a tartósan beszorult állapotok, éppen azt jelzik, hogy az illető nem tudja uralni és szervezni az életét, mert a félelmei megbénítják.

Szokták azt is mondani, hogy a szorongást az is megkülönbözteti a félelemtől, hogy a félelem mindig valamilyen konkrét témára vonatkozik (például: egy ingerfélére), és dönthetek úgy, hogy elkerülöm.

A szorongás viszont valamilyen tárgy nélküli, diffúz érzés. Ilyenkor hiába vagyok nyugtalan vagy érzem megbénítva magam, mégsem sikerül pontosan meghatározni, hogy mitől van. Nem tudom átvenni az irányítást. A szorongás valódi oka tehát általában tudattalan.

Eredhet például egy régi rossz, traumatikus emlékből, vagy lelki nélkülözésből, melynek konkrét eredetére nem emlékszem, mert annyira elviselhetetlen volt annak idején. Ha emlékeznék rá, akkor nem bírnám vinni az életem. Nem tudom igazán uralni a szorongató érzést, mert nem is tudom már, hogyan keletkezett, és mire is vonatkozik – legfeljebb csak azt tudom, hogy a jelenben mi az, ami beindítja, és felerősíti. Ezért is nehéz irányítanom. Ilyenkor az történik ugyanis, hogy a megfoghatatlan szorongásom tárgyat keres például egy közlekedési fóbia (egy bezártság érzés), vagy egy tartós alvászavar vagy más testi tünet formájában. Innentől kezdve legalább már tudom, hogy mitől félek, pedig a félelmem tárgya másodlagos, ezért hát jobban járok, ha az eredeti szorongás okát is megértem, és azzal próbálok valamit kezdeni. Ebben tud esetleg segíteni egy pszichológus, vagy egy pszichoterapeuta.

Programajánló:

Jó megküzdési technika lehet a félelmek és szorongásokkal szemben pl.: a rendszeres mozgás, a fizikai aktivitás, mert ez hormonálisan és fiziológiai szinten is segít leküzdeni a belső feszültséget. És, ha valakinek van rá érkezése, akkor bármely művészi önkifejezés, pl.: a festés, írás segít objektivizálni, kifejezni, kívülre helyezni a fogvatartó érzéseket.

Köszönöm Bánki László pszichológus gondolatait a témához kapcsolódóan, és köszönöm a hallgatók figyelmét is!

Kellemes napot és hétvégét kívánok!

2016.09.23./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/napindito-pszichokapszula-civil-radio-fm-98-0-2016-09-16

A mai reggeli kapszulába egy kis memória adalékanyagot teszünk, mert az a kérdés kerül előtérbe, hogy egy megismerkedés, és az azt kísérő bemutatkozás során: 

Miért fordulhat elő viszonylag gyakran, hogy nem emlékszünk a másik ember nevére? Miért nem tudjuk megjegyezni, hiszen ennek a rituálénak épp az a funkciója, hogy utána tudjuk egymást hogy szólítani, illetve keresni a későbbiekben.

Ezen a helyzeten persze sokat tudna segíteni egy névjegykártya, de ez általában üzleti kapcsolatfelvételkor, üzleti célból szokott leginkább rendelkezésre állni.

Egyszer volt egy nagyon kedves tanárom, aki bejött az osztályunkba év elején, és kérte mindenkitől, hogy mutatkozzon be, mondjon magáról egy-két mondatot. Több mint 30 fő volt az osztályban, és miután mindenkit végighallgatott, hibátlanul visszamondta az összes nevet. Azóta a titkán gondolkodom, de lehet, hogy egyszerűbb lett volna tőle akkor megkérdeznem, hogy ezt mégis hogy csinálta. Arra tippeltem, hogy a hallott személyes információ segíthette a név memorizálását.

Viszont egy kétfős interakció közben, egy egyszeri, sima bemutatkozás során csupán a nevünket szoktuk kimondani.

Velem már számtalanszor előfordult, hogy a bemutatkozás pillanata előtt rákészültem arra, hogy: na most meg fogom jegyezni az elhangzó nevet, de hiába volt meg bennem ez az elhatározás, teljesen másra figyeltem. Olyan volt, mintha meg sem hallottam volna az illető nevét.

Ez történt legutóbb is. Bemutatkozott nekem a másik fél, majd leültünk a helyünkre, és amikor kérdezni szerettem volna tőle valamit, azon kaptam magam, hogy nem emlékszem csak a vezetéknevére, de arra is csak valószínűleg azért, mert több barátomnak ugyanez a családi neve.

Gondolom, hogy hasonló élményről sokan be tudnának számolni. 

Ezért arra voltam kíváncsi, hogy az interakció során mi zajlik le a fejünkben. Mi az az ok, ami miatt nem jegyezzük meg a másik ember nevét? Mire fókuszálunk? Az arcára? Az attitűdre, hogy vajon én milyen benyomást keltek, vagy épp arra, hogy a másik milyen benyomással van rám? És milyen praktikát tudunk bevetni annak érdekében, hogy megjegyezzük a másik fél nevét?

Minderről Bánki László pszichológus és családterapeutát kérdeztem, aki nagyon érdekes információkat adott a témára vonatkozóan.

Véleménye szerint, valószínűleg a gyors és rövid bemutatkozás – általában – valójában nem a tudatos információcseréről szól. Hanem inkább arról az ősi kapcsolódási gesztusról, ami eredendően az állatvilágban megfigyelhető behódolási reflexből ered, és ez az emberi kultúrákban egy olyan szándék kinyilvánításaként él tovább, ami:

a „fegyvertelen vagyok, barátsággal jöttem” üzenetet hordozza.

A humán-etológia megfigyelései szerint, ahogy üdvözléskor a rómaiak megfogták egymás alkarját, vagy felemelték üres kezüket jelezte azt, hogy nincs támadási szándékuk. Így tehát a mai napig fennálló rendszeres kézfogás vagy az üres kéz másféle előtérbe helyezése jelzi, hogy nincs nálam sem, nálad sem veszély, és ebben kölcsönösen bízhatunk.

Ehhez hasonlóan, a biccentés, kalapemelés, megsüvegelés vagy éppen a régi barokkos-pukedlis földig hajolás is – mind a saját magam kisebbítését, testméretem gesztusértékű csökkentését, vagyis a dominancia szándékától való eltekintést, a barátságosság üzenetét jelzik.

A modern korban ennek a kapcsolódási formának az egyik ösztönössé váló formája a bemutatkozás, vagyis amikor magunk elé mormoljuk a nevünket, miközben kezet fogunk a másikkal. Ilyenkor általában nem vagyunk tudatosan figyelmesek és fókuszáltak, inkább a találkozás ritmusa, a kölcsönösség, a szemkontaktus és az udvariasság számít.

A név érthető kimondása és főleg megjegyzése pedig, mint információs tartalom – elsikkad. Ugyanakkor azt is lehet látni, hogy vannak emberek, akik kifejezetten figyelnek a bemutatkozásos interakciókban, jól hallhatóan és tagoltan mondják ki saját nevüket, sőt, gyakran kivárják, míg a másik fél elmondja, hogy ne zavarja meg egymást a két névbemondás, és vissza is kérdeznek, ha nem értik jól a másik nevét.

Ők azok, akik valamikor valamiért megtanulták, és tudatosan figyelnek rá, hogy megmaradjon az információ. Ez azonban egyelőre ritkább eset, és valamiféle szociális bónuszt, különlegesebb érdeklődést jelez az erre fogékonyaknál.

Köszönöm ezeket a gondolatokat Bánki László pszichológusnak!

Szép napot kívánok!

2016.09.16./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna 

https://soundcloud.com/user-829209489/napindito-pszicho-civil-radio-fm-98-0-2016-09-09

A mai reggelen arra a kérdésre kerestem a választ, hogy

vajon a tudat hangra irányuló intencionális élménye, maga a hang befogadása képes-e visszahatni a hangulatunkra.

Érdekes és egyben árulkodó, hogy a hangulat szó szótöve maga a hang szó.

Egyszer dolgoztam diákként egy olyan biztosítási ügyletekkel foglalkozó cégnél, ahol hideg hívásokat kellett kezdeményeznem. Gondolom, sokan tudják, mit jelent ez, ismeretlenül teljesen ismeretlen embereket tárcsáztam fel és biztosítási ajánlatokat tettem számukra. Viszont a hívás lebonyolítására vonatkozóan kaptam pár aranyszabályt, ennek egyike az volt, hogy:

„Mosolyogj mielőtt telefonálsz, hogy a fogadó fél hallja a hangodon, hogy vidám vagy.”

Annak ellenére, hogy ezt betartottam, igen sokan rámcsapták a telefont rögtön az első mondatnál. Azonban ez a tanács már akkor elgondolkodtatott. Nemcsak azért, mert lehet, hogy valaki épp olyan érzelmi állapotban van, amikor megterhelő lehet számára ez a színészi mosoly, hanem azért is, mert bizony a hangunk valóban többféle érzelmi állapotot képes tükrözni.

Hiszen nem csupán az arckifejezésünk szolgálhat információértékkel mások számára, hanem a hangszínünk is. Lehet hallani, ha valaki vidám, örül valaminek, szorong, fél, vagy épp ideges. De vajon a nem emberi hangok is hasonló információt hordoznak-e a számunkra? Például a tányéron megcsúszó kés éles hangjára sokan idegesen reagálunk, míg például a víz morajlása kellemesen hat ránk. Tulajdonképpen a hangok hangolni képesek a hangulatunkat? Léteznek olyan meditatív hangszerek, mint például a hangtál, mely nemcsak, hogy kellemes hangélményt nyújt, de hangterápiás célokra is használják.

Ismerek egy társaságot Magyarországon, akik olyan közösségi eseményeket szoktak szervezni, ahol különböző meditatív hangszereket, hangtálakat szólaltatnak meg intuitív módon, őket úgy hívják, hogy Szerhang Egyesület, és egyik tagját Tisza Gábort kérdeztem a hangtál hatásáról és arról, hogy a hangok képesek-e hangolni a hangulatunkat?

Gábor már az elején leszögezte, hogy a hangtálak használata nem valamiféle okkult, vagy titkos praktika, melyet csak a "beavatottak" szűk köre ismerhet. Nem ezoterikus eszköz, hanem olyan hangterápiás módszer, ami az emberek közérzetére pozitív hatással van.

A hangterápia olyan akusztikus energiahatást nyújt, amelyre a testünk pozitívan reagál. Hiszen gondoljunk bele, milyen kellemesen érezzük magunkat, mikor meghallgatjuk kedvenc zenénket. Ugyanez az elv érvényes a hangtálak által megszólaltatott hangokra is. Hallgatásuk közben érzékelni és tudatosítani tudjuk a testünkben, lelkünkben zajló finom változásokat. ÉS ami fontos, hogy alapvetően nem érzelemkeltésre használják a hangtálakat és a többi meditatív hangszert, hanem a hallgatóságot segítik abban, hogy egy relaxált tudatállapotot érjenek el, mert ilyenkor testünk regenerálódó képessége fokozódik, és ezáltal pihentebbnek, érzelmileg stabilabbnak érezhetjük magunkat, mely visszahat a hangulatunkra is.

Viszont ameddig nem érjük el ezt az állapotot, egészen addig elménk figyel és összeköti a hallott hangokat érzésekkel. Ilyenkor előfordulhat, hogy egy-egy hangot félelmetesnek, idegesítőnek, vagy nyugtatónak hallunk.

Köztudott az is, hogy a relaxált állapotban eltöltött idő után pihentebbnek érezzük magunkat. Vizsgálatok kimutatták, hogy napi húsz perc relaxáció körülbelül annyi stresszt vezet le, mint 3-4 órányi alvás. Ezért a hangterápia, ami segít elérni egy meditatív állapotot, kihatással van a hangulatunkra és így a saját hangunkra is. Sokan ismerjük, hogy fáradtan milyen monotonon tudunk beszélni, vagy mikor nincs erőnk, a hangunk mennyire bágyadt. Ezzel szemben, ha kipihentek vagyunk dinamikusabb lesz a hangszínünk is.

Ha energiátlanok vagyunk, vagy rossz a kedvünk, de meghallgatunk egy szép zenét, életkedvünk is visszatér. Ezt az állapotváltozást az az erő okozza, amellyel a zene érkezik.

A disszonáns hangzások negatív érzésekkel töltenek fel bennünket és kifárasztanak. Míg a számunkra szép hangok, a pozitív rezgések életigenlő információkat hordoznak.

Köszönöm ezeket a sorokat Tisza Gábornak a Szerhang Egyesület egyik tagjának!

Szép napot kívánok!

2016.09.09./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Szőllősy Kata/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna

https://soundcloud.com/user-829209489/napindito-pszicho-civil-radio-fm-98-0-2016-09-02 

A ma reggeli témám egy tipikusnak mondott reakció vizsgálata.... 

Úgy gondolom, hogy az emberrel történnek lehetetlennek hitt események, és ezek bekövetkeztekor hajlamosak vagyunk az értelmét keresni az átélt élményeknek. Főleg, ha negatív. Ilyenkor általában feltesszük a kérdést, hogy:

Miért történt meg velem x/y dolog? Miért pont én vagyok ennyire pancser vagy lúzer? 

Erre ugyan nem fogok tudni választ adni. Viszont, hogy miért tesszük fel ezt a kérdést, arra talán igen.

A témához fűződően felidéznék egy velem megtörtént esetet, ami számomra inkább vicces.

Lehetőségem nyílt most nyáron a hajnali napfelkeltét megnézni egy tengerparton. Amikor feljött a nap, én is bementem úszni, csak úgy, mint a környezetemben mások is. Úgy voltam vele, hogy lehet, hogy hideg lesz a víz, ezért kikészítettem a törölközőmet a táskám tetejére, és kint hagytam a part szélén a cuccaimat. Bementem, úszkáltam, majd egy kis idő múlva visszapillantottam, és arra lettem figyelmes, hogy egy aranyos kóbor kutya épp a bal hátsó lábát emeli az én frissen mosott törölközőm és a táskám fölé. Akik ezt látták bent a vízben, azok mindannyian elkezdtek - a kutyának - a saját anyanyelvükön kiszólni, hogy talán ezt nem kellene. Magyarul gondolom, hogy nem értett. Így, hát bennem ekkor ugyanez a kérdés merült fel, hogy 'most ez miért történt meg velem?'; vagy miért pont velem történt meg?

Azonban vannak ennél szomorúbb történetek is, amiken nem nevetünk, vagy nem épp mosolyogva gondolunk vissza az adott emlékre.

Miért pont velem történt? Miért várunk magyarázatot egy számunkra kellemetlenül alakult helyzettel kapcsolatban? 

Ezzel a kérdésemmel Soltész Krisztina pszichológust, a stresszkezelés egyik szakértőjét kerestem meg, aki nagyon érdekes aspektusra világított rá. 

Úgy fogalmazott, hogy az ember szeretné a saját életének történéseit ellenőrzése alatt tartani, így ez a magyarázatkeresés, a miért pont velem történt kérdés feltevése tulajdonképpen egyfajta kontroll igény megjelenését jelzi.

Hiszen, ha úgy érezzük, hogy nem tudjuk kézben tartani a külső körülményeket, nem tudunk befolyással lenni az életünk történéseire, akkor azt feltételezzük, hogy rossz dolgok következhetnek be a későbbiekben is, és ezt szeretnénk azzal elkerülni, hogy értelmet keresünk az életünkben bekövetkezett rossz események számára. Így a Miért? jellegű kérdés értelmet akar adni bizonyos elkerülhetetlen szenvedéseknek, amik felett tulajdonképpen nincs befolyásunk.

Továbbá az ember az életében a haladás és a pozitív jövőkép illúziójára támaszkodik. Ha valamilyen rossz dolog ér bennünket, akkor a pozitív jövőkép illúziója kerül veszélybe, és ezért próbálunk valamilyen értelmet vagy magyarázatot keresni.  Bízni próbálunk benne, hogy a jövőben jó dolgok fognak történni, ezért szeretnénk a pozitív jövőképünket biztonságba helyezni.

Viszont vannak olyan nehézségű traumák az életben, amikhez nem biztos, hogy az egyén tud értelemkeresést társítani, pozitív illúzióképet maga elé állítani, így énerő hiányában lerántják az események, és ha nem elég reziliens, úgy érzi, egyedül nem tudja a traumáját megfejlődni, akkor érdemes ilyenkor esetleg segítséget kérni.

Köszönöm ezeket a sorokat Soltész Krisztina pszichológusnak.

Szép napot kívánok!

2016.09.02./Civil Rádió Reggeli/Műsorvezető: Rubint Dániel/

Napindító Pszichokapszula: Bátorligeti Zsuzsanna